Továbbképzés és demokrácia

A demokrácia nem parancsuralom. Módszerei sem lehetnek tehát erőszakosak. A nép építő erőinek összefogása és kifejezője: a jellemekben, az egyes emberek meggyőződésében kell támasztékot és igazolást keresnie. A demokrácia tehát nemcsak törvény, államforma, alkotmány, hanem mindennapi életgyakorlat, az ítélőerő, az emberség, a becsületes cselekedet vizsgája. Az újjáépítésnek, a magyar demokrácia nagy próbájának immár több mint másfél éve áll mögöttünk s ennek az időnek eredményeit jogos büszkeséggel vehetjük számba. Az új ország alkotmányos kereteit felépítettük, az egészségesebb s igazságosabb társadalmi fejlődés lehetőségei adva vannak. A következő évek munkájának arra kell irányulnia, hogy ezeket a kereteket élettel töltsük ki, hogy népünk művelt, módos és szabad néppé legyen. Ebből a munkából — mivel a magyar tömegeket mindenekelőtt igazabb, korszerűbb, jobb műveltséghez kell juttatnunk^— oroszlánrész illeti meg a köznevelés embereit. Ok, lehetőségeikhez képest, eddig is megtették a magukét. A legnehezebb körülmények között, nagy erőfeszítéssel, állam és társadalom közös támogatásával legalább hevenyészve helyreállított iskolaépületekben egyre fokozódó eréllyel folyik a tanítás. Köznevelési rendszerünk átalakítása és személyzeti felfrissítése, az általános iskolának, a dolgozók iskoláinak szervezése, a szakközépiskolák, főiskolák s egyetemek reformja, a különféle szaktanácsok, tekintélyi testületek, elsősorban a Tudományos Akadémia létrejötte, illetőleg megújulása — hogy csak a legfontosabbakat említsük —, olyan kezdeményei az átalakulásnak, amelyek népünk nagy tömegeinek felemelését, de művelődésük jó szintjének megtartását is biztosíthatják. S mégis, e serény munka, e biztató kezdemények, e jó reményekre jogosító fejlődés ellenére is újra meg újra azt kell hallanunk és azt is kell látnunk, hogy valami nincs rendben köznevelésünk világában. Nem haladunk olyan lendülettel, amint szeretnők s amint szükséges volna. Oka ennek részben nyilván az általános helyzet is. A háború megszűntének napjaiban mindenki megkönnyebbülten és boldogan fogott a munkához. Az első hónapok egyetértő vállalkozó kedve és lendülete a jóravaló készségnek ebből a friss buzgásából táplálkozott. A mindennapok apró gondjai, a munka eredményességébe vetett hit megingása, a kiélesedő pártharcok azonban egyre keményebbé, érdesebbé, valljuk meg, nehezebbé tették életünket. Elérkeztünk a fiatal magyar demokrácia első nagy bizalmi válságához. A válság hatása alól köznevelésünk sem vonhatta ki magát. Azt az általánosító vádat, hogy a magyar pedagógus-társadalom a maga egészében és alkatilag demokráciaellenes, nemcsak méltatlannak, hanem nevetségesnek is kell mondanunk. Meg kell azonban azt is állapítanunk, hogy ezt a pedagógus-társadalmat évtizedeken át egy demokráciaellenes rendszer hatalmi szervezete tartotta kezében, nevelte, befolyásolta, félemlítette, vezényelte. E rendszer, tudjuk, megtalálta a magyar nevelők körében is a maga „élharcosait“ s meggyőződéses szolgáit. A tanítók és tanárok nem azonosították ugyan magukat teljes mértékben az uralkodó hivatalos szellemmel, de megfélemlítve, anyagi gondok pórázán tartva képtelenek voltak ellenfeleiként felsorakozni.