Május Manhattanben

A vendégek elmentek. Mrs. Helene Hunter, mint ahogy egy kedves háziasszonyhoz illik, lekísérte őket a kertajtóig. Még egyszer megköszönte, hogy a születésnapjára eljöttek, gyönyörű virágcsokrokat is hoztak. Mikor az autókba szálltak, igyekezett vidáman, mosolyogva integetni utánuk. De a mosolya nem sikerült, mert nemrég varratta fel az arcát egy harmadrangú párizsi sebésszel. Ahogy az autók eltűntek a Monte Carlo felé vezető úton, Mrs. Hunter arcáról eltűnt a sikerületlen mosoly. Bosszankodott. Megbánta ezt a vendégséget, túl sokba került. Hihetetlen, hogy mennyi drága italt voltak képesek elfogyasztani! Amibe ez került, abból már átmehetett volna a kaszinóba szerencsét próbálni... Ha legalább valami tisztességes ajándékot hoztak volna és nem ezeket az ízléstelen csokrokat! Neki, éppen neki, akinek a kertjében harminc Marechal Niel rózsatő van. Rosszkedvűen ment vissza a házba. Egy vendég még itt maradt, William Wood, de ő már nem is számított vendégnek, olyan gyakran jött és olyan otthonosan érezte magát. Most is kényelmesen ült egy kerti székben, és a születésnapi torta maradványát eszegette. - Szerencse, hogy maga már nem tesz gyertyákat a tortára - mondta -, mert utálom, ha az olvadt viasz íze összekeveredik a szájamban a diókrémmel. Mrs. Hunter ügyet sem vetett erre a megjegyzésre. Nem szerette, ha a korára céloztak. Öreg hölgy volt, egy angol ezredes özvegye. Sok éve élt már a francia Riviérán, eleinte abban a hiszemben, hogy majd talál egy megfelelő férjet. Később már egy nem megfelelő is megfelelt volna. Aztán lassan belenyugodott, hogy egyedül maradt. Szerette a vendégeket maga körül, csak az zavarta, hogy azok esznek is és főleg isznak. William Wood még mindig a nők koráról morfondírozott. - Ahhoz, hogy egy nő nyíltan megmondja, hogy harmincéves, az kell, hogy öntudatos legyen! Ahhoz viszont, hogy őszintén megmondja, hogy negyven, az kell, hogy ötven legyen! - Ezt a szellemességet már olvastam valahol. Azt hiszem, a maga tavalyelőtti regényében. - Bocsánat! Néha megengedem magamnak azt az illetlenséget, hogy ugyanazt mondom a magánéletben, amit már megírtam valahol. - Mégpedig szép tiszteletdíjért - tette hozzá Mrs. Hunter. - Nem panaszkodhat, hogy keveset keres a könyveivel! Sokszor gondolom, igazán a legjobb dolog lehet írónak lenni! Maga például mindent megkapott az élettől! - Ez igaz, mindent. Csak az a baj, hogy későn. A fiatalságom az rettenetes volt. Nyomorogtam, semmi sem sikerült. A kiadók visszadobták a kézirataimat, a nők visszautasították a közeledésemet. Olyan szegény voltam, hogy ha napra és vízre vágytam, órákig ácsorogtam az ingyenuszoda előtt, hogy bejussak. - Annál jobban élvezheti, hogy most a Földközi-tenger legszebb strandja van a villája előtt. Szép, fiatal lányok pedig autogramért ostromolják! - Késő. Az orvosom már eltiltott a napozástól is. A szép nők pedig? Már tényleg csak autogramot kaphatnak tőlem. Ezt tréfásan mondta, de bizonyára rosszulesett volna, ha az öreg hölgy nevet rajta.