Közoktatás és neveléstudomány

Hetvenedik születésnapján a Magyar Pedagógiai Társaság pedagógiai publikációinak bibliográfiájával kedveskedett elnökének, Kiss Árpádnak. Derűs mosollyal vette át a több mint harmadfélszáz írást lajstromozó füzetet. Fáradhatatlan cselekvési vággyal, a pedagógia lényegéből fakadó optimizmussal köszönte a gesztust, beszélt terveiről abban a tudatban, hogy mindenre van még ideje, mindent el tud mondani... Elhittük neki, mert a pedagógia volt az élete, s ez az élet a nevelés társadalmi felelősségévé nemesült, s elhittük, hogy évtizedek töretlen alkotó munkájával ki lehet játszani a halált. A mestert köszöntő bibliográfia hamarosan egy nekrológ dokumentumává vált. Egy életmű lezárult: Kiss Árpád 1979. szeptember 29-én váratlanul eltávozott az élők sorából. Tehetsége, műveltsége, széles látóköre, nyelvtudása bármely pályán rangos előmenetelt biztosított volna számára. Szerencse vagy véletlen, hogy a mi hivatásunkat választotta? Most már egyre megy! Élet, pálya és hivatás, ha már életművé áll össze, megmásíthatatlan. Nincs már mód a legilletékesebb megkérdezésére. Maradnak a tények, a tanúk, a művek, az életrajzi adatok, a filológiai hitelesség. Életrajzi adatai híven tükrözik, hogyan lett számára a pedagóguspálya hivatás, az embernevelés lét- és életforma s számunkra példakép. 1907. április 21-én született a Brassó megyei Csernátfaluban. Gimnáziumi tanulmányait Brassóban kezdte, majd Balassagyarmaton fejezte be. Tanári oklevelet francia és német nyelvből és irodalomból a budapesti tudományegyetemen szerzett 1932-ben. Ugyanitt doktorált 1935-ben francia filológiából mint főtárgyból, filozófiából és pszichológiából mint melléktárgyakból. 1932-től az őt egykor ki bocsátó balassagyarmati reálgimnáziumban tanított. 1939-ben a Debreceni Középiskolai Tanárképző Intézet gyakorlógimnáziumába hívták, amelynek Jausz Béla, a Magyar Pedagógiai Társaság későbbi alapító elnöke volt az igazgatója. 1944-ben az Országos Közoktatási Tanácshoz került. 1945 nyarától a régi intézmény helyébe lépő Országos Köznevelési Tanács ügyvezető igazgatója lett. Az elnök, Szent-Györgyi Albert, valamint Sík Sándor, majd Kemény Gábor alelnökök vezetésével ő szervezte-irányította 1948-ig, a tanács működésének „szüneteltetését” kimondó kormányrendelet megjelenéséig az ott folyó munkát. Ezután egy év következik az Országos Neveléstudományi Intézetben, majd — megszakítással — 1956 végéig tanár tanítóképzőben, általános iskolában. A Pedagógiai Szemle 1964. évfolyamában Életemről, munkámról címmel megjelent vallomásában így ír ezekről az évekről: „Magamtól talán most is 10—14 éves gyerekeket tanítanék Budafokon...” Az 1951—53-as évek jelentik a pálya mélypontját, amikor hallgatásra és cselekvésképtelenségre ítélte az önkény és a törvénysértés, amikor próbatétel elé került pedagógus hivatása és hite. Kiss Árpád eme holtpontról hivatásában megerősödve, töretlenül lépett előre újra felfelé ívelő pályáján. 1956 decemberétől a Pedagógiai Tudományos Intézet, majd 1962-től az Országos Pedagógiai Intézet munkatársa, 1967-től tanszékvezető főiskolai tanár, az intézet didaktikai tanszékének vezetője egészen 1976 Őszéig, nyugdíjba vonulásáig. Az ő kezdeményezésére kapcsolódott be 1968-ban az Országos Pedagógiai Intézet az International Association for the Evaluation of Educational Achievement szervezésében folyó eredményes vizsgálatokba. Értékesnek mondható tanszékének az a vállalkozása is, amely a szocialista országok központi neveléstudományi intézeteit kívánta közös teljesítménymérésekbe bevonni. Kiss Árpád neve és szakmai tekintélye messze túllép az országhatárokon. Ennek bizonyítéka, hogy a 60-as évektől kezdve mintegy harminc alkalommal képviselte hazánkat különböző külföldi pedagógiai tanácskozásokon, UNESCO-konferenciákon. A debreceni tudományegyetemen 1946-ban a nevelés és neveléstudomány legújabbkori törekvései tárgykörből magántanári minősítést szerzett, és ilyen minőségben — a tanszékvezetőt helyettesítve is — rendszeresen tartott ott előadásokat.