Irányzatok a kriminológiai gondolkodás fejlődésében

A civilizációk írott történelmén végigvonul a rosszal, a bűnnel való örök küzdelem. Már az első emberpárnak (mint archetípusnak) is szembe kellett néznie a csábítással, a bűnbeeséssel és a büntetéssel. Az emberiség generációról generációra nem lankadó kíváncsisággal lát a titok megfejtésének: miért is bűnözünk? A következő tananyag a kriminológia tudásanyagának rövid áttekintése abból a szempontból, hogy milyen magyarázatokat adott a tudomány a bűnözés okaira, a bűnöző viselkedés értelmezésére. Vagyis lényegében elmélettörténet. De figyelemmel arra, hogy egyúttal elsajátítandó tananyag is, szükségképp korlátozott terjedelmű, szubjektív válogatás, amely lehetőség szerint tekintettel van az egyetemi hallgató szorgalmára és szabad idejére. A kriminológiai gondolkodás fejlődése folyamatának jobb érzékeltetése, továbbá hogy a részletesen, a fejezetek érdemi részében nem ismertetett szerzők gondolatai is helyet kapjanak, a fejezetek végén összefoglaló táblázatok találhatók, ahol az adott irányzatot jelentősen továbbvivő szerzőket időbeli sorrendben, legjellemzőbb tudományos tételükkel szerepeltetjük. Tesszük ezt azért, hogy az érdeklődő olvasó összefoglalva, könnyen áttekinthető formában, egyben lássa a kriminológiai gondolkodás fejlődésének folyamatát. (...) A kriminológia kezdeteit a leginkább elfogadott beosztás szerint a XVIII. századi klasszikus iskola fellépésétől számítjuk. Ezt követte a pozitivista iskola, amely a XIX. század második felének gondolkodására volt jellemző, s végül a XX. század közepéig számított „modern" iskola. A XX. század második fele utáni időszak - nevezhetnénk posztmodem gondolkodásnak - annyira szerteágazó, hogy nem nevezhető egyetlen „iskola" termékének, leginkább mint az elméletek összetett rendszerét tárgyalhatjuk. A korszakokon belül természetesen léteztek áramlatok, mint például a kriminálpszichológiai, a kriminálszociológiai, vagyis az egyes iskolákon belül eltérő súlypontképzés, szemléletbeli különbözőségek figyelhetők meg. A korszakhatárok megvonása így elméleti és önkényes, ráadásul gondolkodási, szemléleti modellekről van szó, ezért bizonyos részelemeik - akár épp napjainkban történő - újrafelfedezését méltán illethetjük ezután a „neo" előtaggal. A körülöttünk lévő világ minden eleme egy lánc aktuális - átmenetileg utolsó - tagja, de e folyamat eleje, a kezdet, néha beláthatatlan messzeségből indult. Amikor konvencionálisán csak a XVIII. századtól tárgyaljuk a kriminológia történetét, legalább utalnunk kell arra, hogy a társadalom valamilyen valóságmegismerő szándékkal ezt megelőzően is közeledett a mindenkori bűnözéshez. Igaz, hogy ennek a szándéknak a végeredménye legtöbbször valami leegyszerűsítő logikai és/vagy bírói ítélet volt, míg a megoldás színtere többnyire a vérpad. Az emberiség története a feltartóztathatatlan fejlődés folyama, a XVIII. századra jutott el oda (először talán a közgondolkodást akkor még leginkább reprezentáló filozófiában), hogy nem érte be bizonyos kérdésekben a csak teológiai válaszokkal, és kialakult az a szellemi áramlat, amit azóta felvilágosodásnak nevezünk. A felvilágosodás a „Merj a magad értelmére támaszkodni!" (KANT, 1784) gondolattal a rációt helyezte az emberi cselekvés központjába, és mindent veszni hagyott volna, ami nem ésszerű, ami nem bírt társadalmi hasznossággal.