Az elszakított magyarság közoktatásügye

Ez a könyv feltárja előttünk a szomszédos államok közoktatásügyének múltját és jelenét, azokét az államokét, melyek a régi Magyarország ezeréves testének háromnegyed-részét shylocki kegyetlenséggel a kedvező világtörténeti konjunktúra közepeit amputálták s most minden kiagyalható eszközzel arra törekszenek, hogy az új területükön talált négymilliónyi magyarságot földjéből, nyelvéből és kultúrájából kiforgassák, a felnövekvő magyar nemzedék magyarnyelvű művelődésének útját szegjék' s minél mohóbban és gyorsabban beolvasszák. Ezek az államok, mihelyt az impériumot átvették, még a trianoni szerződés előtt, a magyar iskolákat bezárták, vagy némi haladékkal lassú haldoklásra ítélték, majd a trianoni szerződéstől a nemzeti kisebbségek számára biztosított jogokat semmibe sem véve, olyan közoktatásügyi törvényeket hoztak, melyek a magyarságnak minden, a saját nyelvén megkísértett művelődését eleve megfojtják. Arról is kezdettől fogva gondoskodnak, hogy a magyarság politikai határokkal való széttépését a magyarság szellemi-kulturális egységének, lelki integritásának, közös történeti tudatának szétszaggatása is egy nyomon kísérje: a trianoni határkarókon túl az anyaországnak úgyszólván semmiféle szellemi termékét sem bocsátják be. Nem engedik, hogy a térben szétszórt tagokat a szellemnek átható sugarai legalább lélekben egyesítsék, mert jól tudják, hogy a magyarság lelki integritása az állami-földrajzi integritásnak is a jövőbe kanyarodó útja. Évek óta hiába fordítja meg a kálváriajáró kisebbségi magyarság az 1871-ben levert franciák szavát: „vannak dolgok, amikről hallgatni kell", úgy, hogy igenis beszél, a békeokmányokban biztosított kisebbségi jogainak érvényesítését követeli, fájdalmát a nemzetközi fórumok elé önti. Mindenütt süket fülekre talál; legjobb esetben sok jogi furfanggal és hosszas hókusz-pókusszal hozott nemzetközi bírósági ítéletekkel utasítják el. A kisebbségek jelszavát a nemzetközi fórumok únni kezdik. Lassan odajutunk, hogy ők haragszanak ránk Trianon miatt. Ahelyett, hogy égrekiáltó nyitott sebeinket orvosolnák, a világbéke jelszavával altatnak bennünket: s ha mi a világbéke előfeltételeként nem is történeti, de legalább a békeszerződésben biztosított jogaink érvényesítését emlegetjük, a világ csúfjára, békebontóknak bélyegeznek minket. Amint 1921-ben olyanok ítéltek halálra bennünket, akiknek sejtelmük sem volt Kelet-Európa valóságos viszonyairól, most hasonlóképen, sokszor jóhiszeműen, olyanok kínálhatják nekünk a világbékének a mai határokat megmerevíteni hivatott gondolatát, akikből minden fogékonyság hiányzik az ő viszonyaiktól egészen elütő nemzetiségi állapotok történeti, gazdasági, nyelvi és művelődési értékelésére. Ilyen jóhiszemű, békeábrandokat szövő idealisták elsősorban az "amerikai közoktatásügy munkásai. Áz eszmék hűvös, sőt légüres terében sok jóindulattal megszerkesztett álmuk a pedagógiai pacifizmus. Ennek veszedelme abban rejlik, hogy az európai győző és jóllakott hatalmak, szomszédaink is, kapva kapnak rajta, mert ezzel az általános humanizmus erkölcsi tekintélyének pajzsa mögé rejthetik a nemzeti kisebbségeket elnyomó törekvésüket s az „örök béke“ jól hangzó címén állandósíthatják a világháborút követő elhamarkodott békeszerződések rendelkezéseit.