Gyémántmesék

Abban az időben, mikor még tündérek jártak a világon, egy jó tündérnek eszébe jutott, hogy ő a gyermekek álmát fogja meglesni, és mindazokat a kívánságokat teljesíti, amiket a gyermekek álmukban kívánnak. Aranyesőnek hívták ezt a jó tündért. Mégpedig azért, mert oly halk, csendes volt a járása, mint a nyári permeteg suhogása. A szíve pedig színaranyból volt. Elindult Aranyeső Tündérországból, s vitt magával minden jót, amit a gyermekek szeretnek. Tizenkét szamaras kocsi cipelte utána az ajándékokat. A szamarak mind fehér csacsik voltak, és ezüst csengő csilingelt a nyakukban. A kis kocsik pedig rózsafából voltak, és ragyogó rézkerekük volt. Ment-mendegélt Aranyeső a tizenkét fehér csacsival és a hozzájuk tartozó kocsicskákkal. Mindjárt az első faluban, ahová érkezett, elfogyott egy kocsi terhe. A gyermekek annyi mindenfélét álmodtak, hogy szegény Aranyeső alig győzte teljesíteni a kívánságukat. Egyiknek faló kellett, a másiknak puska, a harmadiknak kard. A negyediknek pedig egy egész ezred huszárság. Bizony elfogyott egy szekér terhe, amire Aranyeső a falu végére ért. De Aranyeső nevetett magában. - Be sok bolondságot álmodnak ezek a gyerekek - mondta magában. És ment tovább, a másik faluba. Itt megint elfogyott egy szekér játékszer. A szamarakat a kis kocsival, hogy ne járjon utána hiába üresen, a kukoricaföldeken a csősz fiának ajándékozta. Ment-mendegélt faluról falura. Mire a tizenkettedik falu végére ért, már egy szamaras szekér se csilingelt nyomában. Aranyeső hátrafordult. - No, ha elfogyott az ajándék, akkor nem is megyek tovább - gondolta magában. S éppen visszaszállni készült Tündérországba, amikor észrevette, hogy a falu végén az árokparton alszik ám valaki. Az pedig senki más nem volt, mint egy kis koldusfiú. Aranyesőnek megesett a szíve rajta. - Hát te, szegény semmit sem kaptál? Odaült a koldusgyermek mellé, és ölébe vette a fejét. A koldusgyermek pedig álmodott. Akkor csudálkozott csak Aranyeső, amikor a kis koldusnak az álmát látta. Nem álmodott az se falóval, se szamaras talyigával, se ezred huszársággal, hanem a meghalt édesanyjával. Azzal álmodott, és mosolygott az arca. Aranyeső elszomorodva csókolta meg a gyermek homlokát. - Az édesanyádat úgyse adhattam volna neked vissza! - mondta magában. A kis koldus pedig tovább álmodott... A jó tündér elgondolkozott: -Az édesanyádat úgyse adhatom vissza, de hátha elvinnélek hozzá látogatóba Halottországba?