Wait for you - Várok rád

Egész életemben csak két dologtól tartottam igazán. Az egyik az, hogy felriadok az éjszaka közepén, és egy szellem néz velem farkasszemet. Persze ennek nem nagy a valószínűsége, de azért még belegondolni is ijesztő. A másik, hogy elkések az óráról. Gyűlölök késni. Utálom, mikor mindenki engem bámul, pedig ha az ember akár csak egy perccel is a kezdés után érkezik, ez elkerülhetetlen. Éppen ezért a Google segítségével akkurátusan kimértem a távolságot a University Heightson lévő lakásom és az egyetem parkolója között, na, és persze biztos, ami biztos alapon, vasárnap kétszer meg is tettem az utat. Egy egész kilenctized kilométer. Kocsival öt perc. Negyed órával korábban indultam, hogy a 9:10-kor kezdődő órám előtt időben ott legyek. Viszont nem számoltam azzal, hogy a stoptáblánál feltorlódnak majd a kocsik - mert ebből a városból valahogy kihagyták a közlekedési lámpákat -, ahogy azzal sem, hogy egy darab üres hely sem marad az egyetemi parkolóban. Kénytelen voltam tehát átgurulni a szemközti vasútállomáshoz, és még további értékes percek mentek el, mire sikerült előkotornom a megfelelő meny-nyiségű aprót az automatához. „Ha ragaszkodsz ahhoz, hogy a világ másik végébe menj iskolába, legalább lakj kollégiumban! Gondolom, kollégium azért ott is van!” - hangzottak anyám szavai a fejemben, miután felszaladtam a dombon, és levegő után kapkodva álltam meg a Róbert Byrd Természet-tudományi Épület előtt. Természetesen végül nem költöztem kollégiumba, mert tudtam, hogy a szüleim akkor időről időre feltűnnének, kritizálnának, és mindenbe beleütnék az orrukat. Előbb rúgtam volna magam fenékbe, minthogy ezt elviseljem, így a saját pénzemből kivettem egy kétszobás lakást az egyetem mellett. Mr. és Mrs. Morgansten majd felrobbant, amikor megtudta. Ami persze engem tett kifejezetten boldoggá. Persze, ebben a pillanatban már nem tűnt olyan jó ötletnek ez a kis lázadás, mert mire a késő augusztusi kánikulából beléptem a légkondicionált épületbe, 9 óra 11 perc volt, és az előadó, ahol a csillagászatórát tartották, a másodikon volt. Mi a francnak választottam én egyáltalán csillagászatot? Talán mert még egy biológiaórát már nem bírtam volna elviselni? Aha, ez lesz az. Felrohantam a széles lépcsőn, konkrétan átestem a dupla szárnyú ajtón, és nekiütköztem valami falnak. Hátratántorodtam, a kezeimmel csapkodva próbáltam visszanyerni az egyensúlyomat, mire a dugig pakolt táskám lecsúszott a vállamról, és elrántott az egyik oldalra. A hajam az arcomba hullt, emiatt nem láttam semmit, miközben veszélyesen inogtam. Istenem, tuti, most esek le! Nincs, ami megállítson! Már láttam magam törött nyakkal. Ez akkora szívás...! Ekkor egy erős kéz ragadta meg a derekamat, megakadályozva, hogy a következő pillanatban szabadesésben zuhanjak alá. A táskám a földre esett, és a tartalma mindenfelé szétszóródott a fénylő padlón. A tollaim! A drága tollaim mind szanaszét gurultak! Egy másodperccel később már annak a szilárd falnak támaszkodtam, amibe az előbb beleütköztem.