Pszichiátriai interjú a klinikai gyakorlatban

A könyv harmadik kiadása a másodikra épül, amit 2006-ban adtak ki. Ellentétben a második kiadással, ami az első után 35 évvel íródott, az itt közbeeső 9 évben a pszichiátriában kisebb vagy kevésbé forradalmi változások történtek. Az American Journal of Psychiatry-ban 2006-ban megjelent vezércikkben felvázoltuk és értékeltük az első és második kiadás között eltelt időben a pszichiátria területén történt radikális fejlődést. Ezek közé tartozott a fenomenológiai pszichiátriai diagnózis finomítása a DSM-III-ban és az utána következő revíziókban, a mentális betegségek szomatikus eredetének és effektív farmakológiai kezelésének megértését megalapozó egyre növekvő biológiai ismeretbázis, a pszichodinamikus gondolkodás kiterjesztése az egopszichológián túlra azért, hogy magába foglaljon különböző teoretikai perspektívákat is, és a klinikus-páciens kapcsolattal szembeni szociokulturális attitűdökben történt dramatikus változás. Ez az utolsóként említett előrelépés még mindig különösen lényeges és folyamatosan befolyásolja a pszichiátriai interjút. A páciens és az orvos közötti társas kapcsolat már nem aszimmetrikus. A betegek már jobban értesültek, igen helyesen úgy hiszik, hogy a saját testük és elméjük hozzájuk tartozik és részt kívánnak venni a kezelésükre vonatkozó döntésekben. Az orvos és beteg közötti terápiás szövetség a kezelési erőfeszítés alapjává vált minden gyógyászati ágban. A páciensek elidegeníthetetlen jogainak megkövetelése az 1960-ban elkezdődött kulturális változásokból eredeztethető. Az emberjogi, a feminista és a meleg felszabadítási mozgalom mind katalizátorként szolgáltak a tekintélyelvű és paternalisztikus dogmák megkérdőjelezéséhez és az individualista identitás megerősítéséhez. Az elmúlt 9 évben ez a progresszív fejlődés a transznemű betegekre is észrevehetően kiterjedt. Tudjuk, hogy a szubjektív tapasztalat „mássága” univerzális, és a pszichiátria gazdagodott azáltal, hogy ezt észreveszi és kutatja, létezését és egyetemességét validálja és kísérletet tesz annak megértésére, hogy milyen hatással van a páciens életére. Ezt a demokratizálódást sejtette Anna Freud, amikor a pszichoanalitika helyzetét részletezve írta: „De - és ez fontosnak látszik számomra - ameddig a páciens a személyiség egy egészséges részének is birtokában van, valódi kapcsolata az analitikussal soha nem egészen eldöntött. Tiszteletben tartva az áttétel legszigorúbb kezelését és értelmezését, mégis úgy érzem, valahol helyet kell hagyni annak a felismerésnek, hogy az analitikus és a páciens is két valóságos, egyenrangú felnőtt állapotú ember, igazi, személyes kapcsolatban egymással.”