Használati utasítás Izlandhoz

Húszmillió évvel ezelőtt Földünk nagyrészt már mai képét mutatta, a kontinensek, óceánok és hegységek elfoglalták végleges helyüket. Kivéve természetesen Izlandot. Ott ugyanis, ahol ma Izland található, húszmillió évvel ezelőtt még semmi sem volt. Aztán több ezer méterrel a tenger felszíne alatt kitört néhány vulkán, s csak akkor nyugodott meg ismét, amikor a láva már a tenger szintje fölé tornyosult. Tűzokádó operadívaként új föld lépett ki a tulajdonképpen már kész világ színpadára: Izland. A geológusok a mai napig nem tudják biztonsággal megmondani, hogyan kerülhetett sor a földtörténetnek ebben a viszonylag késői szakaszában ilyen hatalmas kitörésekre - Izland létezése tehát már önmagában is egyetlen nagy lehetetlenség. Nem kevésbé csodálatos az sem, hogy ezen a távoli szigeten immár csaknem 1200 éve élnek emberek. A kezdetet néhány norvég telepes jelentette, akik nyitott csónakokon merészkedtek ki az Atlanti-óceánra, elvitorláztak erre a különös szigetre, és még a hideget, a sötétséget és a vulkánkitöréseket is vállalták a szabadságuk fejében, csak minél távolabbra kerülhessenek feudális uraiktól. Kevésbé költőien megfogalmazva túl sok, a felsőbbséghez hű honfitársukat verték agyon ahhoz, hogy ne vonják a fejükre Széphajú Harald király haragját, s a következményektől tartva inkább hátat fordítottak az óhazának. ki otthon maradók mindenesetre nem jósoltak nagy jövőt a kivándorlási kísérletnek. Izlandon rövid volt a nyár és hosszú a tél, kevés a legelő és a termőterület, s még fák sem nőttek, amelyekből gerendákat ácsolhattak volna a télen megrongálódott hajók kijavításához. Tavaszig az izlandiak teljesen el voltak zárva a külvilágtól, s csak abban reménykedhettek, hogy norvégjai rokonaik nem feledkeznek meg róluk, és amint megenyhül az idő, elindítják a túléléshez szükséges árukkal megrakott hajókat Izland felé. Az évszázadok folyamán minden rossz termés, minden pestisjárvány, minden állatvész a kipusztulás határára sodorta a lakosságot, kétszáz évvel ezelőtt pedig szinte biztos volt benne mindenki, hogy ezúttal valóban eljött a vég: A Lakagígar-hasa-dék huszonöt kilométer hosszan felszakadt, több mint százharminc vulkán okádta ki rajta a forró lávát, az egész országot mérgező hamu terítette be. Az állatállomány több mint fele és az utolsó nagy himlőjárványt éppen csak túlélt lakosság ötödé áldozatul esett, az életben maradottak pedig olyan nyomorúságot kellett megtapasztaljanak, hogy a dán gyarmati hatalom még évekkel később is a teljes izlandi lakosság Nyugat-Jütlandra történő áttelepítését fontolgatta. Néhány izlandi a mai napig hirdeti, hogy ez a hatalmas vulkánkitörés okozta az Európát a következő években sújtó rossz termést, ezáltal pedig közvetve magát a Nagy Francia Forradalmat - sokat elárulva ezzel az izlandiak öntudatáról. Erről azonban később ejtünk majd szót. Izland tehát olyan ország, amelynek tulajdonképpen nem is lenne szabad léteznie, olyan lakossággal, amelyet már régen evakuálni kellett volna. így maradt ez mind a mai napig: Izland a létező lehetetlenségek országa. A természet olyan mély befolyást gyakorol a mindennapi életre, amilyet mi, közép-európaiak elképzelni sem igen tudunk. Az autókról a teljes fényezést lecsiszoló homokviharoktól kezdve a gleccserek alatt kitörő, katasztrófafilmekbe illő, utakat és hidakat elragadó, egész környékek arculatát néhány nap alatt teljesen átrajzoló árvizeket