Kockadobás

A Kockadobás-hoz a legfontosabb magyarázó támpontokat az életrajz és a művek jól ismert adatai szolgáltatják. A költemény először 1897-ben, egy évvel a költő halála előtt jelent meg a Cosmopolis című folyóiratban. A költő a következő esztendőben külön nagyalakú kiadást készített elő, hogy a mű tipográfiai sajátosságai, melyek a folyóiratban nem érvényesültek kellőképpen, kibonthatók legyenek. Ezt a kiadást Odilon Redon illusztrálta volna. A munka nyomdai oldala eljutott egészen a korrektúrákig, melyeken Mallarmé a tipográfiai elrendezés újabb és újabb változataival kísérletezett. Valéry - Mallarmé tanítványa, barátja és csodálója -látta ezeket a korrektúrákat, s elragadtatással nyilatkozott róluk (jelenleg tíz-egynéhányról tudni részint örökösök, részint magángyűjtők birtokában). A tipográfiailag szinte teljesen előkészített kiadás azonban nem jelent meg. Mallarmé 1898-ban, ötvenhat éves korában hirtelen meghalt, remekműveket és talányokat hagyva maga után. A Kockadobás-t bízvást sorolhatjuk mindkét kategóriába. A megfejtéshez - megfejtési kísérlethez -azonban jóval messzebbre kell visszanyúlnunk. Az ígéretes tehetségű költő 1866-ban, huszonnégy éves_ korában az egész további életét és költői pályáját befolyásoló elhatározásra jutott. Szándéka ezentúl: nem egyszerűen verset írni, hanem egy teljes könyvet. Nem a véletlen, kósza ihletéseknek engedni, s így gyűjtögetni darabról darabra az életmű egészét, hanem kezdettől fogva egyetlen, legmagasabb programnak rendelni alá mindent: minden szót, minden verssort, minden szakaszt és költeményt. A végső cél: a Nagy Mű, az abszolút mű, a minden hajdan-volt és majdan-lesz költészet yéletleneit, viszonylagosságait meghaladó s lényegét magába sűrítő, mintegy a világ teremtésében részt vevő s vele együtt munkálkodó alkotás. „Roppant érzékenységemnek hála, megértettem a Költészetnek a Világegyetemmel való rejtett megfelelését - írja egyik barátjának -, s megtisztítására azt a célt tűztem ki magam elé, hogy kiemelem az Álom és a Véletlen állapotából és odahelyezem a Világegyetem koncepciója mellé.” Harminckét éven: teljes további életén átdolgozik Mallarmé ezen a könyvön, ezen a költészeten, melyet „a Föld orfikus magyarázatának” szán. A művel szembeni alázata tökéletes. Teljes külső életét, költői karrierjét, de még publikációit is ehhez igazítja. Helyzetét példás tudatossággal maga jellemzi a legtalálóbban: „... én mindig másról álmodoztam, mindig mással próbálkoztam, egy alkimista türelmével, készen, hogy feláldozzak érte minden hiúságot és minden kielégülést, ahogyan a régiek hajlékuk bútorait, tetőgerendáit égették el, hogy fűthessék a kemencét a Nagy Mű alatt.” A kor politikai harcaitól tudatosan visszavonul, élete - mely saját szavai szerint is egyfajta halál - napi angoltanári munkájának elvégzése után a családtól körülvett otthon csendjében kezdődik és zajlik igazán, könyvei, jegyzetei, gondolatai között, szemben a kihívó és hipnotizáló fehér papírlappal.