Dósa György

A Makfalvi Dósa-családnak nem egy tagja tünt föl a közéletben, mint államférfiú, katona, tudós, vagy író, s valamennyi hű volt nemzetéhez mindenkor, az uralkodóhoz, a mikor lehetett. Hű volt mind - egyet kivéve, a kinek neve úgy él a nemzet tudatában, mint a fölségsértésnek és vér tagadásnak jelszava. Történeti súlyt a családnak mégis ez a bemocskolt, társadalmi szörnyűi odadobott, még egyéni vitézségének babérjaitól is megfosztott ember adott. Rokonai mintha csak szegyeitek volna; éltek, virágoztak hazaszerte: de nem emlegették őseik sorában. A maga kora is csak azon a néven látszott ismerni, a melylyel saját katonái s talán ellenségei felruházták. A nemesség ellen fölkelő vezért, a Dósa-család címerszerzőjét, nem tűrték meg a nemes Dósacsaládban; Székelynek keresztelték el arról a népről, a melyből eredett s a mely részben sorakozott is melléje. Csak az első benyomásoknak elenyésztével akadt, ki igaz nevén szólította s visszahelyezte őt a Dósak közé. Azonban egészen korunkig jobbára meghagyták azt a nevét, melyet saját magának szerzett, s melyet, ha attyafiai idáig haboztak elösmerni, úgy lehet, dicsőségül fognak követelni maguknak: nem éppen most, de mindenesetre akkor, mikor a társadalom lemossa emlékéről a már teljes négyszázada viselt szennyet. Hány tévedést kell megérni, míg egy eszme életrevaló alakban nyilvánul; de nem szabad mindjárt áldozatul dobni azt, ki szintén nemest, nagyot akart, egyben-másban meg is előzte korát, csakhogy nem bírta homályosan képződött terveit elfogadhatóan megalkotni. Az ő életírói kedves emberek. Tudniok kell, hogy korszakalkotó az a férfiú, kiről írnak, mert sorsához a jobbágyok sorsa fűződött. De ők dajkameséikkel csak a borzasztó külsőségeket hánytorgatják, azokat színezik ki gazdagon, annak a rokonszenvnek megőrzése nélkül, mely a vértanúk szemléleténél elfogja szíveinket. Előttük az az eszme, a melyet a legújabb kor társadalma némileg ismét fölkapott, az az eszme, a melyért ez a székely halt, semmi; s egyéniségének legalább is rendkívüli volta: szintén semmi. Az 1514. évi Ťparasztlázadásť vezérét az írók nagyobb része nagy időkön át egyszerűen Székelynek hítta, s nevét hol latin, hol német, hol olasz modorban ejtette ki. Mellettök látszik bizonyítani maga a bukott nagyság is, ki ösmeretes czeglédi kiáltványát mint ŤGeorgius Zekelť állítja ki.1 A keresztesek általában véve Székelynek hittak maguk közt; de ez még nem ok arra, hogy György a nemes Dósa-család nevét ezzel fölcserélje. Táborában igen sok más nemes ember volt s így a mozgalmak nem irányultak éppen a nemesi hagyományok ellen, legalább nem oly mértékben, hogy a múltból mindent meg kelljen tagadni, a mi ezzel összefügg: még a családi nevet is.