A magyar építészet, 1867-1967

Alig néhány évtizede, hogy az építészettörténet-tudomány kiterjesztette érdeklődését a mai, korszerű építészet közvetlen előzményeinek, kialakulásának és eddigi történetének vizsgálatára. Az egyetemes modern építészet keletkezésének, egy-egy önálló fejlődési szakaszának vagy egészének történetét taglaló, kiemelkedő építészeinek munkásságát bemutató, átfogó, jelentős szakmunkák — néhány korábbi, elszigetelt kísérlettől s a kortárs szakpublicisztikától eltekintve — lényegében a II. világháborút megelőző évektől kezdtek megjelenni. A korszerű építészet anyagának tudományos igényű feldolgozása, történetének témakénti megjelenése a szakirodalom terén csak részben tulajdonítható annak, hogy a történetírás klasszikus törvényei szerint immár rendelkezünk — ha ugyan rendelkezünk — a szükséges — ha ugyan szükséges — ún. történelmi távlattal keletkezésének, eddigi — elhatárolható — szakaszainak felmérésére, áttekintésére és értékelésére. A fő ok az, hogy egyetlen művészet, így az építészet sem nélkülözheti tartósan — az ösztönösség ingoványos talajára tévedés veszélye nélkül — saját belső mozgási törvényeinek, ellentmondásainak feltárását, önnön fejlődése mozgatóerőinek s ezen erők tendenciáinak tudatos elemzését, végül mindennek a gazdasági-társadalmi fejlődés tényezőivel sokoldalúan és bonyolultan összefüggő vizsgálatát, s a szükséges elméleti és gyakorlati következtetések levonását. Az utóbbi időben tanúi vagyunk annak is, hogy egymás után jelennek meg az egyes nemzetek modern építészetének történetét elemző, taglaló szakmunkák. Ezek létrejöttét a fentieken túlmenően annak a szükségessége is indokolja, hogy a modern építészet nemzetenkénti sajátosságai — a teljes egész összetevő részeiként — kifejezésre juthassanak.