Carmen

Mindig gyanítottam, hogy a földrajztudósok nem tudják, mit beszélnek, amikor a mundai csata színhelyét a Bastuli-Poeni nép vidékére helyezik, a mai Munda mellé, néhány mérfölddel Marbellától északra. Jómagam, a Bellum Hispaniense ismeretlen szerzőjének szövege, valamint Osuna herceg kitűnő könyvtárában szerzett adataim alapján arra a feltevésre jutottam, hogy Montilla környékén kell keresnünk ezt az emlékezetes csatateret, ahol Caesar utoljára tett fel mindent a köztársaság bajnokai ellen. 1830 őszének elején Andalúziában tartózkodván, hosszabb kirándulásra szántam el magam, hogy fennmaradt kételyeimet eloszlassam. A közeljövőben ki is adom tanulmányomat, amely, remélem, végképp tisztáz mindent a jóhiszemű régészek előtt. De amíg értekezésem megoldja ezt a földrajzi problémát, amely lázban tartja egész Európa tudományos közvéleményét, hadd mondjak el egy kis történetet, bár egyáltalán nem függ össze Munda város fekvésének végtelenül izgalmas kérdésével. Córdobában vezetőt és két lovat fogadtam, s Caesar Kommentárjai-val, valamint néhány inggel felszerelve útra keltem. Egyszer, amint a cachenai síkság emelkedettebb részén kóboroltam, holtfáradtan, szomjasan, a tűző nap hevében, s a pokolba kívántam Caesart és Pompeius fiait, az ösvénytől elég messzire egy kákával és náddal benőtt, zöld pázsitfoltocska ütötte meg a szemem. Ezek szerint a forrás sem lehet messze, gondoltam. Valóban, amint közelebb kerültem, észrevettem, hogy ami pázsitnak látszott, az tulajdonképpen mocsár, és egy patak táplálja, amely szemlátomást a cabrai sierra két magas csúcsa között nyíló szűk hegy szorosból ered. Gondoltam, ha feljebb megyek a patak mentén, biztosan frissebb lesz a víz, kevesebb a pióca meg a béka, s talán egy kis árnyékot is találok a sziklák között. A szoros bejáratánál lovam felnyerített, amire egy másik, láthatatlan ló válaszolt. Alig tettem meg mintegy száz lépést, a völgyszoros hirtelen kiszélesedett, és szemem elé afféle természetes cirkusz tárult, melyet a körülálló magas sziklafalak pompás árnyékkal borítottak. Nem lehetett volna ennél kellemesebb pihenőhelyet elképzelni. A meredek szirtek tövében bugyborékolva fakadt a forrás, s egy hófehér homokkal bélelt kis medencébe hullott. Öt-hat szép tölgyfa terebélyesedett mellette, és széltől védett, friss vízzel táplált sűrű lombjuk befödte a patakot. Végül a medence körül dús, ragyogó fű virult, és különb ágyat kínált, mint akármelyik fogadó tíz mérföldnyi körzetben. Nem kérkedhettem azzal a dicsőséggel, hogy én fedeztem fel ezt a gyönyörű kis helyet. Egy férfi már régebben ott hevert, és nyilván aludt, amikor én behatoltam.