Erkölcsi csodák a kereszténység igazsága mellett

A kereszténység isteni igazsága bizonyításának legmeggyőzőbb alapját képezik a történelmi tények. Ez az anyaszentegyház tanítása. Kiket a szenvedélyek törekvései más ösvényre vezettek, azok minden lehetetlen rendszert bejárnak s az ó-kor vallási és bölcseleti eszméinek továbbfejlődéséből vont alanyi következtetésekkel rámutatnak a kereszténység eredetére oly értelemben, mintha az a természetes fejlődésnek magasabb foka volna. Ha vannak is érintkező pontok a kereszténység és az ó-szövetség kinyilatkoztatott vallása, valamint a pogányok természetes vallása között, e találkozások a kereszténységet tisztaságra és tökéletességre nézve azoktól lényegesen elkülönítik, úgy hogy a természetes fejlődés elmélete alapjában megdől. A kereszténység oly tény, melynek sarkalatos hit és erkölcsi igazságai mint tökéletes igazságok egyszerre kerültek az emberiség birtokába. A fejlődéstannak e részben kárhozatos módszerét visszautasítva, követjük az egyház csalhatatlan tekintélye által kijelölt helyes történelmi utat, mely biztosan elvezet a kereszténység természetfeletti eredetéhez. E történelmi tényekből merített bizonyítás az ember természetének teljesen megfelel. A kereszténység tanításának szerzője Isten, ki hozzánk szólott, velünk közölte igazságait, hogy az üdvösség új rendjében elérjük örök célunkat. E kérdés világos megismerésétől függ jövőnk boldogsága vagy boldogtalansága. Tudnunk kell tehát, hogy tényleg Isten szólott hozzánk. Erre természeti gyarlóságainknál fogva a benső tapasztalat nem elégséges. Amint a szellemileg kevésbbé művelt könnyebben és biztosabban ismeri meg az érzéki jelek szemléletéhez fűzött elvont igazságokat, úgy minden ember könnyebben és biztosabban meggyőződik az isteni kinyilatkoztatás igazságáról külső, érzékeink alá eső tényekből, mint tisztán csak benső tapasztalatból. Nem vonjuk kétségbe, hogy egyes kiválasztottak a nekik adott kinyilatkoztatás valódiságáról minden külső érzéki jel nélkül is teljes bizonyossággal meggyőződhetnek. De hányan fognak hitelt adni, ha arról van szó, hogy a kiválasztottnak adott kinyilatkoztatás igazságát és valódiságát mások is elismerjék? Nem mondhatjuk-e, hogy amit isteni kinyilatkoztatás gyanánt akar valaki elfogadtatni, az csak alanyi képzelődés, csalódás? Ha ily kétkedéssel fogadhatnók azt a kinyilatkoztatást is, melyet Isten egyeseknek adott ugyan, de akként, hogy mindenkit kötelezzen, hogy a közjót és a lelki érdekeket előmozdítsa, mint ezt a keresztény hit és erkölcstanban . látjuk, akkor nem lehet föltétlen és biztos tudomásunk arról, vájjon tényleg Isten szólott-e hozzánk. Ez esetben a kereszténység nélkülözné a szilárd alapot, melyre bízvást építhetnénk. Isten tökéletessége ezt kizárja. Ha lelkiismeretben akart kötelezni, megadta a módot is, hogy a józan ész világánál ki ne vonhassuk magunkat a kötelezettség alól.