Mit szeret a nép olvasni?

Az írónak, ha még oly számító és anyagias gondolkozású is, lelke mélyén ott él a vágy a legfőbb cél elérésére: nem annyira lármás, mint tartós, mély hatású sikerre! Maga az esetleg tetemes példányszám, melynek elkeltéről kiadója örömmel tudósítja, nem elégítheti ki a szerzőt, aki művébe lelke egy darabját, énje legbecsesebb tartalmát viszi bele. Lehet emellett az életben kalmárszellemű s anyagiak dolgában érezhet némi kellemes megnyugvást műve kellendősége hallatára, még mindig nem kap azonban feleletet a benne feltámadt nagy kérdésre : vajjon igazi, maradandó siker jele-e az újabb meg újabb kiadás? Nem pusztán a divat kiszámíthatatlan szeszélye tette-e alkotását kapóssá, nem véletlen, külső körülmények összejátszása miatt lett vajjon népszerűvé? Mert a sikerhez ilyenkép tehetségének igen kevés köze van ; amint, a divat változik, amint a kedvező körülmények megszűnnek, műve a feledés homályába vész. Megírásakor inkább a hírlapíróéhoz hasonló érzéke az aktualitás iránt nyilatkozott meg, mintsem az alkotó tehetség, a művészi, teremtő erő, amelynek termékeiben mindig kell valami örökbecsűnek, a múló külsőségeket túlélőnek lenni. E hamleti töprengésre feleletet legkevésbbé az epikus: a novellista, a regényíró kaphat. Mert a két másik nagy műfaj művelőjének hatása más természetű. A lirikus költő művének sikere könnyebben konstatálható. Meggyőződhetik róla ismerősei révén, a hírszolgáltatás útján: szavalják, éneklik-e dalait országszerte? Átment-e vajjon az ő gondolatok formájába olvadt hangulata, ritmikus zenébe ömlött érzéshullámzása a fogékony lelkekbe, megérezték-e őt, feltudta-e viszhangként kelteni a szunnyadó keblek rokonhangulatát? A visszhangnak végre is hallható hangja van, mely visszajár és el-eljut a hang forrásáig, az énekesig. Még kedvezőbb a drámaíró helyzete. Semmiféle művész nem tapasztalhatja műve hatását oly közvetetlenül és félreismerhetlen módon, mint a színpadi szerző. Valóságos szellemi kölcsönviszony támad közte és közönsége között. Az előadás alatt láthatatlan fludium árad a nézők lelkéből fel, amelyet telepathikusan megérez színész és szerző egyaránt. Előbbi ebben gyakorlottabb s képes a közönség legapróbb lélekmozgását megfigyelni ; a szerző járatlanabb és elfogultabb, de a nézőtérről feláramló megérzés és ennek folyománya: a tetszés vagy nem tetszés bizonyos pillanatokban annyira félreismerhetlen, hogy a legelfogultabb szerző is kénytelen észrevenni. Az igazi, hamisítatlan kritikát itt kapja meg, amelynek már halvány árnyékát sem adják a másnapi hivatásos referádák. Szóval a drámaíró sikeréről, müve hatásának természetéről közvetlen képes meggyőződést szerezni s rögtön az előadás lezajlásával tisztában lehet műve értéke felől.