A szörnyeteg

Darius ​Kopp és felesége, Flora régi ismerősünk Terézia Mora előző könyvéből (Az egyetlen ember a kontinensen). „A szörnyeteg” című regényben újra fölbukkan ugyanez a Darius Kopp – öt évvel később, az elbeszélés jelenidejében. Az olvasónak azonban nem kell feltétlenül ismernie az előző regényt ahhoz, hogy élvezettel olvashassa a másodikat. Itt ugyanis Kopp lényének egy másik részéről esik szó: a magánéletéről, jóllehet az előző regényben még úgy tűnt, erre nem terjed ki a gazdasági szféra hatása. Csakhogy időközben elveszítette az állását Flora is, majd visszavonult a Berlin-környéki erdők magányába, és néhány hónap elteltével fölakasztotta magát az egyik fára. Minderre visszatekint csupán „A szörny” elbeszélője, mégis kiderül, hogy ez volt Darius Kopp életének sorsdöntő eseménye. Kopp még jobban kétségbe esik, amikor megtalálja Flora laptopján a halott felesége naplóját, és magyarról németre fordíttatja a szöveget, ugyanis egy számára merőben ismeretlen nő arcképe bontakozik ki a feljegyzésekből. Egy kemény és depresszív nőé, aki már egyetemista korában elveszítette minden illúzióját, kíméletlenné vált, lefeküdt bárkivel, és már csak a tabletták tartották életben. Kopp képtelen megemészteni a szöveget, Flora átváltozását és egyben kegyetlen búcsúját. Egyre lejjebb csúszik, pizzán és sörön él, mígnem egyik barátjának végre sikerül kirángatnia a gyászból. Ekkor aztán elindul Magyarországra, hogy megismerje azt a világot, ahonnan Flora származott. Meg akarja érteni, mi történt a feleségével. Első pillantásra klasszikusnak tűnő elbeszélői helyzetet látunk tehát, csakhogy ez az elbeszélői helyzet egyszersmind magában rejti a szentimentalitás klasszikus csapdáit is. Mora azonban, aki a Bachmann-díj elnyerése (1999) óta a német nyelvű irodalom legfontosabb elbeszélői közé tartozik, meglepő és meggyőző módon kerüli el ezeket a bizonyos csapdákat. Amikor Kopp megkezdi magyarországi utazását, amely végül Örményországban ér véget, Mora vízszintes vonallal osztja ketté a könyvoldalakat. Flora feljegyzései ettől fogva végigkísérik a szöveget a vonal alatt, és egyenrangú részét képezik a regénynek, mégpedig úgy, hogy metsző komolyságuk mindvégig ellenpontozza Kopp intenzív érzelmeket fölszabadító, némileg zavarodott kutatását. Valóban jelentős irodalmi teljesítménnyé mégis az avatja a regényt, hogy Morának sikerült hiteles hangon megszólaltatnia magát Koppot is: olyan emberré változtatta az átélt sokk, aki nem akar hazudni többé sem magának, sem másoknak. Nem törődik bele abba sem, hogy egy terapeuta depressziónak nevezi a Flora halála kiváltotta megrendülését. Kopp ragaszkodik a gyászához, és nem engedi, hogy ezt a gyászt bárki is „betegségnek” tekintse. Joggal nyerte el Mora „A szörnyeteg” című regényével a 2013-as Német Könyvdíjat. Ritka a német irodalomban a nyelvi erő és a tartalmi aktualitás efféle együttállása. Terézia Mora egy ízben elmondta, hogy napi munkája kezdetén mindig meghallgatja a híreket, így emlékezteti magát arra, miféle korban él. A hírek hallgatásáról csakis akkor mond le, amikor a regény megtalálta már „a maga idejét”. És ezúttal csakugyan megtalálta. Az így létrejött irodalmi aktualitás pedig messze túlszárnyal mindenféle napi aktualitást.