Építészet az Osztrák-Magyar Monarchiában

Az Osztrák-Magyar Monarchia építészetéről mindeddig nem jelent meg összefoglaló munka. Alig érthető mulasztás, ha meggondoljuk, hogy az utóbbi negyedszázadban megélénkült és azóta sem lanyhul az érdeklődés a Monarchia története és kultúrája iránt. Prága, Bécs, Trieszt, Zágráb, Nagyvárad vagy Budapest utcáit járva az épületekké vált emlékezet teszi közvetlenül átélhetővé múltunk közös rétegeit, s e múlt megismerése orvosság lehet a jelen identitás-zavaraira. Többkötetes enciklopédiák és tudományos dolgozatok mellett k.u.k. szakácskönyvek és barna tónusú fotókkal teli nosztalgia-albumok jelzik e „Monarchia-kereslet” különböző szintjeit és aspektusait. Ha azonban a kérdést nem az igény, hanem a tárgy felől közelítjük meg, inkább maga a vállalkozás látszik hősiesen reménytelennek. Hogyan is lehetne egy viszonylag kis könyvvel összefoglalni egy olyan időszakot, melynek egyrészt egyes mellékszereplőiről is vaskos monográfiák jelentek meg, másrészt viszont lényeges vonatkozásai (például az egyes utódállamokhoz tartozó területeinek építészete) jóformán feltáratlanok? Az Osztrák-Magyar Monarchia mai utódállamainak építészettörténészei - érthető módon - nemzeti építészetükkel foglalkoznak, mely az államhatárnál véget ér. Életrajzokat közölnek, épületeket írnak le és ezek alapján vonnak'le bizonyos következtetéseket, többnyire anélkül, hogy elemeznék a közös alapokat. E következtetések szükségszerűen nem lehetnek teljes értékűek, hiszen a jelenségeket eredeti összefüggéseiktől megfosztva vizsgálják, pedig a korszak kultúrájáról, s így építészetéről is csak összehasonlító módszerrel lehet érvényes képet adni. E vállalkozás tehát számos buktatója ellenére is elkerülhetetlennek látszott. Az Osztrák-Magyar Monarchia építészetének egyes jelenségei lényegében ismertek. Építészettörténészek, szociológusok részletesen leírták már Otto Wagner bécsi mesteriskolájának működését és munkáit, a szlovén Josef Plecnik bécsi éveinek alkotásait, a budapesti munkásság lakáshelyzetét, a magyar nemzeti törekvéseket, a nagy kiállításokat vagy az új építőanyagokat. Hiába csillog azonban a számtalan tükörcserépen egy összefüggő kultúra visszfénye, az összefüggések rejtve maradnak, nem áll össze egységes kép. Ezért az összkép rekonstruálását még olyan áron is vállalni kell, ha a részletek homályosabbá válnak, és a kontúrok elmosódottabbak lesznek. Csak így rajzolódhatnak ki a nagy vonulatok, így fedezhetjük fel a struktúra egységes voltát. Az első kínálkozó kérdés az, hogy valóban felfedezhető-e ilyen egységes struktúra abban az óriási épület-, terv- és fényképanyagban, mely az Osztrák-Magyar Monarchia építészetét jelenti számunkra? Van-e valódi tartalma könyvünk címének, vagyis a címmel megjelölt térbeli és időbeli határok körülfognak-e valami sajátosat az építészetben is? Az első pillanatban úgy tűnik, a válasz nemleges. A Monarchia mint történelmi egység, nem hozható kapcsolatba valamilyen építészeti törekvéssel olyan egyértelműen, mint mondjuk a XIV. Lajos Franciaországa, vagy a Weimari Köztársaság.