A kölcsönös tanítás módja népoktatásunk történetében

A kölcsönös tanítás módszere, közismertebb nevén Bell-Lancaster vagy monitor-módszer a hazai neveléstörténeti tudatban mintegy a margóra szorult. Az 1976-tól 1979-ig megjelent négykötetes Pedagógiai Lexikon mindössze 26 sort szentel ismertetésére. A Kemény Ferenc szerkesztette Magyar Pedagógiai Lexikon (1933-1934) még mintegy negyven sorban foglalkozik vele. Egy évszázaddal korábban, 1873-ban, az „A-Cz” betűknél megrekedt és egyszer s mindenkorra csonkán maradt első magyar pedagógiai lexikonban, a Néptanítók ismerettárában még maga a szerkesztő, Molnár Aladár írta a 282. laptól a 290. lapig teijedő „Bell és Lancester” cikket. Andrew Bell és Joseph Lancester, e két egymással sokban szembenálló, de már a kortársak szemében elválaszthatatlanul összekapcsolt pedagógiai újító ma is nagyobb érdeklődésre tarthatna számot, mind egyetemes neveléstörténeti szempontból, mind magyar vonatkozásban. Hatásuk az egész világon mind az öt világrészre kiteijedt. Angliában az 1860-as évekig a gyermekek 60 százaléka az ő módszerükkel sajátította el az olvasás-írás-számolást. Franciaországban a XIX. század első felében a laikus iskola hívei annak felhasználásával törekedtek az egyházi iskolázás visszaszorítására. Jelentős részük volt abban, hogy Svédországban már 1842-ben törvénybe iktathatták az általános iskolakötelezettséget. Még életükben hatottak Norvégia, Dánia, Németalföld, Svájc, Olaszország, Görögország, Spanyolország, Portugália, Észak- és Dél-Amerika iskoláiban, valamint Afrika, Ázsia, Ausztrália egyes városaiban, illetve körzeteiben, — érthetően főként az egykori angol gyarmatbirodalom területén. Magyarországon is hamar talált hívekre az „új” módszer, és viszonylag sokáig foglalkoztatta a pedagógus közvéleményt. Tényleges hatásáról azonban keveset tudunk. A két angol, az angol államegyház papja; Bell és a kvéker Lancaster a XVIII. század utolsó éveiben egymástól függetlenül lépett fel csupán csekély mértékben eltérő módszerével, amelyet azután az egykorúak és az utókor egyaránt kettejük nevével jelölt. A Bell*féle változatot gyakran „Madras-módszer” megjelöléssel is illeték, mivel egy, az indiai Mad-ras közelében lévő árvaházban alakult ki, mégpedig az újabb összehasonlító neveléstörténeti kutatások szerint erősen az ottani falusi iskolák oktatási gyakorlatának hatása alatt. Lancaster jórészt Bell nyomán egy londoni szegénynegyed iskolájában alakította ki a maga eljárását. Mindkettőt csakhamar „kölcsönös tanítás” néven is emlegették. Miként az utóbbi elnevezés is jelzi, a módszer alapja az volt, hogy a haladottabb — többnyire egyúttal idősebb — gyermekek oktatták a kevésbé haladottakat, rendszerint fiatalabbakat. Az egész tanulósereget egyébként életkoruktól, iskolalátogatásuk időtartamától függetlenül előzetes ismereteik szerint csoportosították, úgyhogy a különböző ismeretterületeken eltérő összetételű csoportok alakultak. Az egyes tanulócsoportok összetétele aszerint módosult, ahogyan egyes tanulók előhaladtak, és ettől függően magasabb csoportba léptek át, vagy pedig csoportjuktól leszakadtak. Lancaster kezdeti elgondolása szerint minden egyes gyermek minden teljesítménye hatott a többiek között elfoglalt ranghelyére, és ettől került előbbre vagy ellenkezőleg a rangsorban hátrább, akár egyazon iskolai foglalkozás ideje alatt többször is.