A trilógia ízei

Amikor Lili fejéből kipattant az ötlet, hogy adjuk közre a Winter család süteményreceptjeit, már több mint egy év is eltelt a trilógia harmadik kötetének megjelenése óta. Magam is meglepődtem, mennyire felvillanyozott az elképzelés, de az még annál is jobban, hogy megint találkozhatom a szereplőimmel. Egy évig készítettem elő a temérdek szálon futó, szövevényes cselekményt, és jegyzeteltem az izgalmas, sokrétű karaktereket, hiszen közel ötven főszereplőről és több mint kétszáz szereplőről van szó, végül majdnem három éven át írtam a köteteket. Nem csoda, hogy szinte a családommá lettek. Átéltem velük a megrázó vagy szárnyaló történeteiket, éltem velük a mindennapjaikat, a felkavaró történelmi eseményektől a siker mámoráig, a hálószobától az étkezőasztalig. Csak utólag tűnt fel, milyen fontos helyet kapott a Winterek életében a konyha és a vendéglátás, az ünnepek és a tradíciók csakúgy, mint a szerető gondoskodás. És valószínűleg azért írtam erről ennyit, mert mindez az én életemben is természetes. Persze a Zarah-trilógia (Zarah, Zarah öröksége, Zarah álma) nem szakács-könyv, hanem családregény. Jóllehet számos desszert felsorakozik a könyv lapjain, attól függően, hogy a hőseim éppen Németországban, Olaszországban vagy Izraelben élnek, vagy a titkos rokoni szálak cselekménye Angliában játszódik, ám a fantáziámra ezúttal is szükségem volt. Élvezettel vetettem bele magam a fejezetekbe, és kutattam, kreáltam azokat a süteményeket, krémeket, az adott tájakra jellemző recepteket, amelyekről úgy véltem, hogy ők is boldogan megették volna. Kihívást jelentett a feladat, hiszen nem csupán az egyes országok karakterének, hanem a közel száz évet átívelő regényfolyamnak megfelelően, korhűen is igyekeztem a receptúrákat megírni, ráadásul arra is figyeltem, hogy Magyarországon is minden elkészíthető legyen. A teljes stábom és én kijelenthetjük, minden pillanata varázslatos volt ennek az időutazásnak, sütéstől a fotózáson át, egészen a kínálótálcák lecsupaszításáig. Szívből kívánjuk, és én személyesen is kívánom a tisztelt Olvasónak, hogy hasonlóképpen legyen része olyan felhőtlen boldogságban, amilyet mi éreztünk, amíg összeállítottuk ezt a könyvet. (...) Adele felállt a férje mellől, és kiment az étkezőből. Elragadó volt, mint mindig. Terrakottaszínű selyemruhát viselt topáz nyakékkel és karkötővel. A szülésnek nyoma sem látszott rajta, pedig még egy hét sem telt el azóta. Néhány perc múlva a karján a csöppséggel tért vissza. A dada az ajtóban várakozott. A kislányt mindenki azonnal látni akarta, a nők kézről kézre adták az asztalnál. Milyen tökéletes kisbaba! - szólalt meg Anna-Luise, Adele barátnője. Ez hihetetlen! Az ő fülecskéje mögött is ott van! - kiáltott fel a meglepetéstől a sógornője. Mi? - kérdezte Anna-Luise. Az anyajegyük! Igen - vette át a szót Adélé -, nekem is, Marthának és Edéinek is van, ahogy anyámnak is volt. A bal fülünk mögött egy csillag formájú anyajegy. így biztosan felismerjük egymást! - nevetett.