Utolsó reggeli Párizsban

Emlékszem, gyerekkoromban még nem voltam édesszájú. Bár hosszas unszolásra ünnepekkor ettem egy kevéske süteményt, azonban különféle tortákat, krémeket vagy csokoládét alig lehetett belém diktálni. Cukorkákat pedig egyáltalán nem. Meglehetősen fura kölyök voltam... Azután, mikor ösztöndíjjal Párizsba kerültem, nem tetszett a lakás, amit a díjjal kaptam. Azonnal másikat kerestem, ki sem csomagoltam, néhány napon belül már költöztem is. Az ára azonban nem volt ugyanaz. Csakhogy a felajánlottnál én mindenképpen jobbat akartam, és az sem érdekelt, hogy így majd alig marad pénzem. Csoportosítottam a költségeimet. A munkahelyre el kell jutni, mivel ott keresem a pénzt, de gyalog messze van, metróbérletet mindenképpen venni kell. Rendesen kell öltözködni, egy divatcégnél az ember nem járhat kopott rongyokban, ráadásul előírás is az illő megjelenés. A lakbért fizetni kell, az áramot, meg a vizet is, mert ha valaki nem fürdik, az bizony hamarabb kellemetlenné válik, mint ha éhes maradna. Egy választásom volt tehát, az állandó diéta..., pontosabban a nem evés. A fejfájáshoz viszonylag gyorsan hozzá lehetett szokni, egy-egy kávé, amit eleinte csak keserűn ittam, meg bőséges víz, időnként egy-egy csipet sóval gyorsan elmulasztotta a tompa hasogatást, de a rendre előtörő gyengeséggel, remegéssel és az időnkénti szédelgéssel szemben a fenti módszerek hatástalannak bizonyultak. Három- vagy négynaponta lementem a kantinba valami húsért, gyakrabban ezt nem engedhettem meg magamnak, a krumpli, a rizs, meg a saláta pedig egy idő múlva bármilyen variációban került a tányéromra, úgy éreztem, vallatni tudnának vele. Barátaim tanácsára először a kávémat cukroztam meg egy kicsit. Cudarszirup. így hívtam, mert már csak a színében emlékeztetett az általam kedvelt italra. Viszont egy kevéske cukorral valóban csodákra volt képes. Később a kollégáim, akik már régóta öregbítették a divatház hírnevét, és hasonló beosztást töltöttek be, mint én, azt tanácsolták, hogy kezdjek el rászokni az édességekre. Egyrészt pénztárcakímélő megoldás - mondták, másrészt, aki a divatszcénában dolgozik, ráadásul annak is a csúcsán, örökös időhiánnyal kell szembenéznie. Itt nem lehet reggelizgetni, meg munkaidőben ebédelgetni, pláne nem különféle szagló fogásokat magunkba tömni, meg szendvicset majszolgatni a kollekciók között. Bármelyik pillanatban hívathat a Monsieur, vagy azonnal indulni kell a próbaszobába, mert váratlanul megérkezett a sah felesége, vagy éppen a butikba kell lerohanni, mert a couture-vásárló valami extrát szeretne látni a ruháján. - S mindezt egy darab steakkel a szádban, netán egy jó adag, olajban sült fok-hagymás-csilis rák elfogyasztása után meg se kíséreld, ha egy napnál többet szeretnél a Háznál maradni - jelentette ki a felettesem. Én persze nyeltem egy nagyot a steak hallatán, és az igazat megvallva, az a rák se hangzott rosszul. - Tehát - folytatta a senior designer - az egyetlen lehetőséged: az édesség. Van benne energia, kevés kell belőle, így nem is fogsz elhízni, bár itt minden kalóriát úgyis elégetsz, és egy-egy kisebb adag viszonylag sokáig kitart. No, így kezdődött az én barátságom a süteményekkel. Végül nemcsak rászoktam, hanem meg is szerettem. És a sütik, piték, torták nem csak arra voltak jók, hogy ne legyek éhes.