Nevelésetika

A következőkben olvasható fejtegetések nem alkotnak kész „pedagógiai etikát”, csupán annak nehézségeit és problémáit elemzik. Bár kiindulópontként a történeti hagyomány szolgál, csak a jelenlegi elméleti helyzet tesz lehetővé olyan elemzést, amely nem kapcsolódik össze azonnal normatív előfeltevésekkel. Az efféle sarktételek rövidre zárt viszonyt feltételeznek erkölcs és nevelés között, márpedig ilyesmit ma azért sem lehet megfogalmazni, mert a pedagógiai köznyelv elvesztette egyértelműségét és szilárd vonatkozási pontjait. Ennek a könyvnek éppen az az egyik kérdése, hogy az értelmezés többjelentésű, ellentmondásos kontextusában mit érthetünk „pedagógiai etikán”. Valószínű, hogy már maga az egyes szám alkalmazása is félrevezető, hiszen a probléma kifejtése igen különböző és ellentmondásos lehet, s nem képezhető belőle egyetlen zárt paradigma. A témát tekintve ez nem is olyan magától értetődő, mint ahogy első hallásra tűnik. Az európai hagyomány értelmében ugyanis az etika egészen Wittgensteinig mindig azt állította, hogy az etikai reflexiónak csupán egyetlen érvényes változata van, s ebből következően a gyakorlati filozófiának egyetlen igazsága. Ez az elvárás jelenik meg a pedagógia történetében is, máig rányomva a bélyegét a „nevelésről” és annak „céljáról” folyó vitákra. Az újabb filozófiai viták természetesen megmutatták, mennyire sokrétű lehet csupán az etika témáinak megközelítése is, s ugyanakkor milyen kevéssé számíthatunk egy mindent eldöntő nagy elméletre. Bizonyos értelemben a vita csak most kezdődött cl azoknak a távlatos szempontoknak a megjelenésével. amelyek elszakadtak a filozófiai hagyomány megoldást nyújtó ígéretétől, anélkül hogy elhanyagolnák a problémák felvetését. Annyi mindenesetre kétségtelen, hogy ezek az elvárások megszűntek, míg az elméleti nehézségek elismertek. A korábbi bizonyosságok naiv bája feltehetően soha nem tér vissza többé, ami egyszerre jelent nyereséget és veszteséget is. Kiváltképpen érvényes ez a pedagógiai reflexió viszonyaira. Az „etika” és a „nevelés” újra vitatéma lett, ami alapvetően üdvözlendő tény, mert a nevelés elmélete ezzel a múltban tett „fordulatok” után visszatért eredeti kiindulópontjához. Mindez persze nem fogható fel a hagyomány győzelmeként, hiszen miközben kapcsolódunk a hagyományosan felvetett kérdésekhez, kitűnik a különbség is. Arról van szó, hogy nem gondolkozhatunk már egyszerűen Pestalozzi vagy Fröbel módjára a „nevelésről”, s így az „erkölcsről” és a pedagógiai etika témáiról sem. Ugyanakkor újra alaposan el kell sajátítanunk a hagyományos etikai kérdések egész körét, máskülönben az „etikáról” és „nevelésről” folytatott posztpozitivista vita érthetetlen s egyúttal értelmetlen is lenne. Nyilvánvaló, hogy az empíria a differenciált valóságábrázolással nyújtott vitathatatlan teljesítménye mellett éppen az etikai reflexió és a benne rejlő idealizálások tekintetében olyan űrt is maga mögött hagy, amelyet nem lehet kizárólag a valóságra támaszkodva megszüntetni. Fejtegetéseim témája az, hogy miképpen lehet ezt az űrt a hagyomány kritikája után újra betölteni anélkül, hogy a nevelés rossz idealizmusához jutnánk el.