A jog mint társadalmi irányeszme

Az emberre nézve saját magának és fajának fennmaradása egyaránt csak akkor kívánatos, ha léte nem csupán természetes lét, tengődés, hanem értékes lét. Az ember nemcsak élni akar, hanem élete színvonalán emelni is kíván. Mindannak a követelése, ami az ember számára méltóbb, emberibb, magasabb létállapot elérésére szolgál, a társadalmi irány eszmékben talál kifejezésre. Az embert nem csupán ösztönei, érzelmei, ismeretei és képességei vezetik és irányítják az életben, hanem eszmék is. Az ember elsősorban jóra törekszik. Az ember eszméje a jó eszméjétől elválaszthatatlan. Ezzel szorosan függ össze az, hogy az ember a rend állapotában kíván élni. A rend eszméje alapján azonban mindenekfelett szabad akar lenni, önrendelkezéssel bíró, öncélkitűző lény, aminek biztonságához a közhatalom segítségét igényli. Ahhoz ugyanis, hogy az ember szabad lehessen, egyenlően rendelkeznie kell a közhatalom ezirányú biztosítékaival, ami az egyenlőség eszméjéhez vezet. A szabadság és az egyenlőség eszméjének az emberek között a jogeszme szolgál megvalósítójául, mint ahogy a rend eszméje is a jogeszme érvényesülése nyomán valósulhat meg a szabadság és egyenlőség eszméinek érvényesülésével együtt. A jogeszme érvényesülése által jut el az ember az igazság eszméjéhez, mely mint társadalmi irányeszme, az emberi szabadságnak és egyenlőségnek a jogeszme alapján elérhető rendjét jelenti. Amikor Kant feltette a kérdést, hogy mi a jog?, azt felelte, hogy ez a kérdés a jogtudóst, — ha nem akar tautológiába esni és általános megoldásként azt állítani, hogy a jog az, amit valamely állam törvényeiben adott korszakban akar, — éppen olyan helyzetbe sodorja, mint annak a kérdésnek a fölvetése, hogy mi az igazság? — a laikust sodorná. Az még elfogadható, hogy a jog az, amit a törvények bizonyos helyen és bizonyos időben rendelnek, de hogy, amit elrendeltek igazságos-e, vagy igazságtalan, az értéktani mérlegelés tárgya.