Identitás, személyiség, társadalom

Némiképp lehangoló, midőn az e megtisztelő alkalommal elemzésre és bemutatásra kiszemelt téma — ti. az identitáselmélet egynéhány időszerű s vitatott kérdése — kiváló és általam is nagyra becsült szerző tollán vajmi kevéssé szívderítő „méltatásban” részesül, nevezetesen: az identitás — főképpen a szociálpszichológiába és pszichoanalitikába áttolódott vetületében — „már-már olyan bazárian divatossá (lett), melyhez szólni szinte tiltja a jóízlés” (Németh G., 1984, 35.). De hát mit is tegyen és tehet az, akit sorsa és mestersége már csaknem egy évtizede azzal sújtott, hogy immáron a ,jóízlést” is sértő ügyekkel foglalatoskodjék? Meglehet, éppenséggel az ilyen helyzetek lehetnek csábítóan kihívóak a tudományban. Ugyan vegyük már alaposabban szemügyre, a jelszavak és a szószaporítás mögé is elhatolva, mi is lappang a divatok mélyén és hátterében! Egyébként pedig két körülmény végül is megvigasztalt, és túlemelt a lehangoltságon. Mindenekelőtt az, hogy tisztes ideje elsőként jómagam emeltem szót egy termékenynek vélhető tudományos kategória elnyüvése, unos-untalan való használata ellen, mondván, joggal gyanakodhatunk: vajon nem múlékony divatok nyelvi lecsapódásával állunk-e szemben?” (Pataki, 1980, 111.). Nos, kétségtélén, hogy a divatok a maguk sajátos logikája szerint burjánzottak tovább. Olyannyira, hogy egy magas hazai politikai fórumon elhangzott záróbeszéd is némi iróniával és hallható idézőjelbe tétellel emlegette a szót. Még inkább megnyugvásomra szolgált, hogy az idézett kiváló szerző végül maga is áthágta a tudományos „jóízlést”, s a kevéssé kedvre gerjesztő szavak után alighanem az egyik legkiválóbb hazai tanulmányt vetette papírra a nemzeti identitásról „Mozgó stabilitás vagy múltba meredt statikusság” címmel. A tény kétségtelen: szellemi életünk széles övezeteiben az identitás fogalma már-már egyetemes magyarázó elvként működik. Nem is csupán a szűkebb értelemben vett szakszerű tudományosság berkeiben, hanem jóval azon túl is — a publicisztikában csakúgy, mint a köznapi érintkezés kissé „emelkedettebb” alkalmai során. E divathullám két nyomasztó kockázattal fenyeget. Először is, nem kevesen úgy vélik, hogy elegendő pusztán ráilleszteni e kategóriát valamely összetett és részleteiben, elemző módon még fel nem tárt társadalmi vagy pszichológiai jelenségre (lett légyen szó a nemzet és az egyén viszonyáról, az egyén társadalmi pozíciójának viharos átalakulásairól, az egyén és közösség kapcsolatáról, a társadalmi viselkedés szerveződéséről s mindezek pszichikus reprezentációjáról), s ezzel a „megnevezési” vagy „besorolási” művelettel máris értelmező módon birtokba vettük, átvilágítottuk a vizsgált jelenséget. Ez az eljárás — akárcsak az „elidegenedés” fogalma a 60-as évek vitáiban — csupán a gondolkodás rendkívül elvont szintjén s csak látszólag egyneműsít merőben különböző minőségű társadalmi tényeket és jelenségeket, szociálpszichológiai folyamatokat. S ezáltal egy illúzió áldozatává válik. Hadd nevezzem ennek lényegét a „megnevezés révén lezajló értelmezésnek”. Az eredmény pedig az lesz, amit az imént az identitáskategória értelmező- és magyarázólehetőségeinek túl-feszítéseként emlegettem.