Pázmány válogatott egyházi beszédei

Pázmány kétségkívül legkiválóbb irodalmi nagyságaink egyike. Nemcsak a vele egy véleményen levő kortársak, hanem még ellenfelei, sőt irodalmunk legjelesebb műbírái is magasztalják. Valóban, arra a helyre való, a melyen Kazinczy, Kölcsey, Széchenyi, Kossuth, Deák, Eötvös, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Jókai, szóval legékesszólóbb nagy embereink, prózai s költői nyelvünk legnagyobb mesterei fénylenek. Még ha nem volnának is Pázmánynak oly jeles írói tulajdonságai, mint a milyenekkel valóban bírt, akkor sem illenék teljesen elhanyagolni, vagy — úgy szólván — kiveszni engedni műveit. Mert Pázmány műveire is illik, a mit Montesquieu mondott a maga művéről, a melyben a törvények lelkéről ír : inkább helyeslik majd, mintsem olvassák; a mit Lessing, Klopstock Messiásáról: sokan dicsérik, de kevesen olvassák, bár dicsérnék kevesebben és olvasnák többen; és a mit Greguss Kölcsey munkáiról: ama könyvekből valók, a melyeket mindenki dicsér, de kevesen olvasnak. Pázmány műveinek eredeti, azaz első kiadásai igen ritkán találhatók valahol; és habár a nagy embert követő nemzedékek kegyelete egymásután többször kiadta egyes műveit, a Kalauzt, a Beszédeket és Kempis Tamás fordítását, mindazáltal ezek is annyira elfogytak, hogy ma csak elvétve, leginkább régi könyvtárakban, akadhatni rá e művek egyik vagy másik, de többnyire megrongált és hiányos példányára. Éppen azért, mert nehéz műveihez férni, csodálhatni-e, ha ama nagy írónk és szólónk szellemi hagyatékát nem ismerjük eléggé ? Irodalomtörténeti művekben és iskolai olvasókönyvekben találhatni ugyan műveiből egyes, egybe nem függő, gyakran önkényesen megrövidített, sőt megcsonkított részleteket, de korántsem a legszebbek és legjellemzőbbek közül, a miért is azokból lehetetlen kellőképpen megismerni személyét és irodalmi jelentőségét. Bizony, Pázmány prózája, valamint sok más régi írónké is, az evangélium nyelvén szólva, rejtett kincs és véka alá rejtett világosság, melynek pedig világítania kellene mindnyájunknak. Más művelt nemzetek nagyrabecsülik régi íróikat, és nemcsak kiadják műveiket, hanem olvassák és tanulmányozzák is. Francziaországban a művelt emberek, de különösen az írók, jól ismerik Rabelais, Bossuet, Bourdaloue, Fénelon és más régi írók munkáit. Macaulay említi, hogy Congreve Vilmos, angol író, Dryden János színműveihez írt elöljáró beszédében, ezt írja: «Sokszor hallottam őt (t. i. Drydent) örömmel bevallani, hogy ha az angol prózában némi tehetséggel bír, annak köszönheti, hogy a nagy Tillotson érsek iratait gyakran olvasgatta.» Helyesen teszi hozzá, Macaulay magyar fordítója, Csengory : «Hányan mondhatják el ezt íróink közül Pázmány munkáiról Hogy a németek mily szorgalommal és mily gyakran adják ki régi Íróikat, mindenki tudja. Nagy ideje, hogy megismerjük régi íróinkat, a kiknek irataiból sokat tanulhatunk valamennyien. Ha kellően ismertük volna őket, talán, nem nyögne nyelvünk az idegenszerűségek, de főképpen a roppant számú németességek súlyos járma alatt. Meg kell említenünk, hogy jelen kiadásunkba csak oly részeket vettünk be, melyek nem sértik senki vallási meggyőződését vagy érzületét. És ily részek nagy számmal vannak Pázmánynak még vitatkozó műveiben is; mi szintén bizonyítja, hogy kiváló lélek és valódi író volt, ki nem egy felekezeté csupán, hanem az irodalomé, mindenkié.