A testbeszéd enciklopédiája

Már gyerekkoromban észrevettem, hogy az emberek nem mindig azt mondják, amit gondolnak vagy éreznek. És rájöttem: ha el akarok érni valamit, akkor mások valódi érzelmeit kell felfognom, igazi várakozásainak kell megfelelnem. Kereskedői pályám kezdetén, vagyis amikor tizenegy éves koromban egy kis zsebpénzért mosdószivacsokkal házaltam iskola után, hamar megtanultam fölismerni a potenciális vevőt. Bekopogtam valahová. Ha a házigazda elküldött, de beszéd közben nyitott tenyérrel gesztikulált, tudtam, hogy nyugodtan próbálkozhatok tovább, mert az elutasító szavak mögött nincsen agresszivitás. Ha viszont valaki szelíd hangon tanácsolt el, de kinyújtott mutatóujjal, esetleg ökölbe szorított kézzel jelezte, hogy kívül tágasabb, tudtam, hogy jobb, ha elhordom magam. Imádtam adni-venni, és remekül csináltam. Kamaszfejjel esténként már egy edényboltban voltam eladó, s mivel jól olvastam az emberek gondolataiban, jól is kerestem. Az eladói munka jó alkalom volt arra, hogy sok emberrel találkozzak, közelről tanulmányozzam őket, és pusztán a testbeszédükből megállapítsam, vesznek-e majd valamit vagy nem. Ezt a képességemet a diszkóban is jól kamatoztattam a lányoknál: majdnem mindig előre meg tudtam mondani, ki áll majd kötélnek, ha táncra kérem, és ki nem. Húszéves koromban kezdtem életbiztosításokat árulni, s hamarosan sorra döntöttem az eladási rekordokat: az első évben én voltam a legfiatalabb ügynök, aki egymillió dollár fölötti forgalmat csinált. Ennek révén lettem tagja az Egyesült Államok rangos Egymillió Dolláros Kerékasztalának. Szerencsém volt, mert a testbeszéd értelmezésének technikáját, melyet kamaszként lábasok-fazekak árusítása közben tanultam, egy az egyben átvihettem az új területre - ez vezetett a sikerhez, amelyet egyébként bármely más vállalkozásban elértem volna, ahol emberekkel van dolgom. Hogy mi történik a szemünk előtt, azt egyszerű megállapítani - egyszerű, bár nem könnyű. Csak összeillesztjük mindazt, amit az esemény környezetében látunk-hallunk, és levonjuk a valószínű következtetést. Ámde a legtöbben csak azt látják meg, amiről úgy hiszik, hogy látják. Illusztrációnak itt egy anekdota: Két koma ballag az erdőben. Egyszer csak egy mély gödörhöz érnek. Hűha — szólal meg az egyik -, ez jó mély lehet. Dobáljunk bele kavicsot, akkor megtudjuk, mennyire mély. Bedobnak néhány kavicsot, várnak, de nem hallanak semmit. A nemjóját! Ez aztán jó mély gödör! Dobjuk be azt a nagy követ. Az majdcsak puffan egyet. Nagyobb köveket hajigáinak be, várnak, de most se hallanak semmit. Ott áll egy ócska vasúti kocsi a gazban - mondja az egyik. - Ha azt belökjük, az aztán biztosan nagyot szól. Odavonszolják a súlyos vagont a gödörhöz, belelökik - semmi. Egyszer csak egy kecske tűnik fel az erdőszélen, száguld, mint a szélvész, átvágtat a két ember között, felszökken a levegőbe, és eltűnik a gödörben. Azok csak állnak megkövülve. Gazda jön elő az erdőből. Jóemberek! Nem látták a kecskémet? Mi az, hogy láttuk! Ilyen eszementet se láttunk még! Kitört az erdőből, mint az őrült, s egyenest beleugrott ebbe a gödörbe, ni!