A pécsi oltáregyesület 1908-1909. évi kimutatása.

Meghatva fogok egy életnek leirásába, a mely életfolyamnak medrét az élő hit vizei mosták szüntelen, de habjait a szenvedések sziklakövei tördelték. Egy életet akarok leírni, melynek küzdelméhez az erőt egy hatalmas impulzus szolgáltatta, az a gondolat: Isten a kezdet és a vég; egy életet, melyet nem a világfájdalmas lelkek, hanem a szentek csodálatos melánkóliája kisért a bölcsőtől a sírig, és melynek állandó, a bánat fellegein is átragyogó fényét, derűjét az Isten kegyelmének napja szolgáltatta — egy életet, melynek sóhaja, imája úgy hangzott e siralomvölgyböl az egek magaslatáig, mint valami tövisek között vergődő fehér galamb fájdalmas nyögése, búgása a lég napsugárdús mezőinek szabadsága után. Egy gondolat irányította minden cselekvését, egy erény hevítette minden érzését — az Isten. A mily nehéz ily erényekben gazdag életnek hű képét adni, ép oly üdvös ily életnek folyását vizsgálni, szemlélni. Leikébe tekinteni annak, kinek lelkében mint a csendes tó tükrén a csillagos ég képe látható, hatalmas ösztönül szolgálhat mindenkinek, ki önmaga is a tökéletes életnek rögös, de kimondhatatlan lelki édességekkel járó és mennybevezérlő ösvényére kívánkozik; kétszeresen is üdvös lesz szemlélni azt az életet, melynek utolsó kilencz esztendeje egészen a mienk, az oltáregyesületé volt s ennek sorsával egybeforrt.