Dráma, pedagógia, pszichológia

A pedagógusok régóta tudják, s mára az oktatásügy is megértette, hogy az iskola akkor jár a legjobb úton, ha a gyermeki személyiséget állítja tevékenysége középpontjába. A személyiségfejlesztés elsőrendű feladat voltát több tényező is indokolja. A kor a teljesítményorientáltságot preferálja, ami a saját képességeit, tehetségét, egyéniségét tudatosító és megvalósító embertípust feltételezi. Ehhez azonban meglehetősen kevés segítséget tud a társadalom nyújtani. Míg ugyanis a korábbi társadalmi alakzatokban az ember helye és viselkedése egyértelműbb, körülhatároltabb és stabilabb volt a szabályok, normák, vallások révén, addig mára ezek a fogódzók nagyrészt elveszítették jogosultságukat, érvényességüket, ill. átértékelődtek. A mai kor emberének új értékeket kell felismernie, új normákkal kell azonosulnia, új körülményekhez kell alkalmazkodnia. Az egyének oldaláról ez önismereti igényként vetődik fel: egyre több önmagukkal kapcsolatos tudást szeretnének szerezni, önmaguk és fontos kapcsolataik sorsát tudatosan szeretnék alakítani (TELKES, 1989). A társadalmi és egyéni, személyiségfejlesztési és önismereti szükséglet kielégítésére szolgálnak a pszichológusok, pszichiáterek által szervezett és vezetett személyiségfejlesztő tréningek. A szélesebb körű intézményes igénykielégítés szándékával segítő foglalkozásúak (többek között pedagógusok) is indítanak önismereti, személyiségfejlesztő csoportokat, ők viszont nem rendelkeznek megfelelő mértékben az egyének és csoportok életében zajló történések értelmezéséhez, irányításához, felhasználásához szükséges tudással, tapasztalattal (BUDA, 1989). Pedig ahhoz, hogy megfelelő időben tudjuk kedvező irányba befolyásolni a személyiség fejlődését, hogy esetleges reszocializációs, korrekciós feladatainkat is el tudjuk látni, a személyiségfejlesztés hagyományos intézményében, az iskolában is általános érvénnyel és rendszeresen kellene alkalmazni - akár speciális foglalkozásként - az életkori sajátosságoknak adekvát csoportmódszereket. Ilyen módszernek tartjuk a drámapedagógiát, a drámajátékok alkalmazására épülő személyiségformáló csoportmódszert. Jelen munkával célunk rendszerezett, elmélyült áttekintést adni a dráma-pedagógia, a dramatikus nevelés elméletéről, természetéről, differenciaspecifikumairól, sajátos eljárásairól, gyakorlatairól a pszichológia tanításait segítségül híva. Szándékaink között szerepel annak a ténynek a kiemelése, tudatosítása is, hogy pszichológiai, csoportdinamikai tudás és tapasztalat szükséges a drámajáték mint sajátos személyiség- és közösségformáló csoportmódszer alkalmazásához. Gondolatmenetünkben a drámapedagógia interdiszciplináris jellegére építünk. Arra ugyanis, hogy benne több tudomány és művészet hatása talált egymásra. A drámapedagógia gyökereként, forrásaként hivatkozunk: a színművészetre, a pszichológiára és Színművészeti vonatkozásként részletesen szólunk a drámai megjelenítési mód sajátosságairól, funkcióiról; pedagógiai vetületként a reformpedagógiai törekvések témaközeli aspektusaira utalunk; pszichológiai kérdéskörből pedig a fejlődéslélektan játékkal kapcsolatos tanításaival és a csoportmódszerekkel, kiemelten a pszichodrámával foglalkozunk.