A határban a halál kaszál...

Prónay Pál feljegyzéseivel egy mindenképpen sajátos olvasmány kerül az olvasó kezébe. Hasonló jellegű emlékirattal a történelmi forrásmunkák között nem találkozhat; de a világirodalomban is hiába keresne hozzá foghatót. Ilyen művet talán Haynau, Cavaignac írhattak volna vagy a párizsi kommün hőseinek véres kezű hóhérai — ha nem szégyellték volna papíron rögzíteni gaztetteiket. Mert a burzsoáziának más országokban is voltak Prónayhoz hasonló pribékjei, de azok nem készítettek feljegyzéseket — vagy ha igen, diszkréten hallgattak a tömegmészárlásokról, másokra hárították a felelősséget, mentegették magukat. Prónay feljegyzései azonban nem ilyen természetűek, ö saját szerepét alig szépítgeti, inkább dicsekszik, néha túloz is. Hűségesen beszámol tetteiről, nem rejti a kezéhez tapadó vért. Sőt, néha mintha kevesellné, mintha sajnálná, hogy valamit elmulasztott; reméli, módja lesz még pótolni ezt. Kevés ilyen gátlástalan gonosztevőt ismer a történelem; de ha volt is — a késő császárkorban vagy a reneszánsz kori pápák udvarában —, gonosztetteik listáját nagy fáradsággal kell a történésznek kinyomoznia, feltárnia. Prónay azonban maga vall — nem kell vallatni; jólesően pillant vissza a történtekre. S hogy e feljegyzéseket húsz esztendővel a fehérterror után papírra vethette, egyformán jellemző minden erkölcsi érzést levetkezett szerzőjére, valamint az egész korszakra, amelynek légkörében mindezt szégyenkezés nélkül le lehetett írni, amely korszak munkások, parasztok üldözésével, kegyetlen kínzásával, gyilkolásával kezdődött és ezzel fejeződött be, melyben Prónay eszméi — s kisebb megszakításokkal gyakorlata is — tulajdonképpen a hivatalos kormánypolitika szintjére emelkedtek. Mi indokolja mégis azt, hogy egy ilyen iszonyatos írásművet, több mint negyven esztendővel a fehérterror és húsz esztendővel keletkezése után, az olvasó elé bocsássunk? Elsősorban az, hogy a feljegyzések, sajátos voltuk ellenére, hozzásegítenek bennünket az ellenforradalmi korszak kezdeti éveinek jobb megismeréséhez. Prónay ugyanis teljesen szemérmetlen őszinteséggel számol be nemcsak a saját gaztetteiről, hanem leleplezi az 1919—1921 közötti korszak egész jellegét. S minthogy 1921 nyaráig az úgynevezett szegedi csoportnak, a Szegeden, 1919 nyarán Horthy, Gömbös, Eckhardt, Kozma, Prónay vezetésével fellépő ellenforradalmi csoportosulásnak egyik belső embere, oszlopa volt, olyan adatokkal szolgál e korszak való történetét illetően, amelyeket más forrásból nem ismerhetnénk. Sajátos értéket jelent számunkra az is, hogy Prónay feljegyzései a Horthy-rendszer vezető politikai figuráinak portréit is nyújtják, s noha ezek kritikája a szélsőjobbról jön, tényanyagában mégis rendkívül leleplező erejű.