Prűdek és paráznák

Miért nem akarja a férfi elkötelezni magát? Miért akar a nő végeérhetetlenül a kapcsolatukról beszélni? Miért nem képes a pasi úgy befejezni az első beszélgetést, hogy nem próbál meg engem a sarokba szorítani? Miért kell annyit dumálnom, mire végre sarokba tudom szorítani a csajt? Az evolúciós biológusok pontosan tudják, hogy miért. Az egész a spermáig és a petéig vezethető vissza. Nézzük meg kicsit alaposabban ezt a két bajkeverőt. Minden férfi százmillió-háromszázmillió spermiumot bocsát ki minden egyes ejakulációval, vagyis szívdobbanásonként megtermel vagy ezret. A sperma értéktelen. A férfiak bátran pazarolhatják, bátran szórhatják szanaszét, kit érdekel? Van még bőven ott, ahol ez termett. A fele különben is rokkantan jön a világra: törött a farka, torz az alakja, hiányzik a feje. Az agyatlan spermium meg vörösvérsejteket próbál megtermékenyíteni, ahogy a kutyák igyekeznek meghágni az ember lábát. A spermiumot senki sem nevezné finom szerkezetnek. A férfiban nincsenek rejtett mechanizmusok, amelyek a spermiumok gyengéd ápolgatására lennének hivatottak. Azok a sejtek tömeggyártásban keletkeznek, és kilövődnek. Aztán meg gyártunk újakat. Mármost vizsgáljuk meg azt is, mi munkába kerül egyetlen pete előállítása. A petesejt 85 ezerszer akkora, mint az ondósejt; a leánygyermek úgy születik, hogy már eleve magában hordja az összes petét, amely élete során megérik a testében, és átlagosan 29,5 napig tart, amíg a selymes bevonatú folyosóban egyetlen becses pete célba jut. Valójában minden, ami a gyerekcsináláshoz kell, a petében található. A spermium a genetikai anyagon kívül semmit sem tesz hozzá. Az ondósejt többi része pusztán szállítóeszköz, amely néhány mitokondriumot visz magával üzemanyagnak. Képzelj el egy tengeralattjárót, amint nekirohan valaminek, ami akkora, mint San Francisco - csak azért, hogy házhoz szállítson egy pizzát. San Franciscónak pedig azon az egy pizzán kívül semmi másra nincs szüksége, hogy létrehozzon valamit, ami akkora, mint az egész földgolyó. A tengeralattjáró ezután elenyészik a tengerben: a szervezetben. Tisztán genetikai szemszögből a nemi aktusban a Homo sapiens hímjének összráfordítása az udvarlás, meg néhány perc a legeslegkedvencebb tevékenységéből. Utána szabadon elhúzhatja a csíkot, remélve, hogy még valakit megtermékenyíthet. Gondoljuk most végig, hogy a jégkorszaki nő milyen genetikai befektetést eszközölt a szexuális aktusban. Kockáztatta a kilenchavi másállapotot, majd egy magatehetetlen kis húsdarab több éven át tartó szoptatását, később egy jó évtizednyi munkát annak érdekében, hogy a lázadó kamaszból önálló felnőttet neveljen. Közben távol kellett tartania a ragadozókat, nehogy felfalják őt vagy az utódját; el kellett riasztania azokat a hímeket, akik meg akarták erőszakolni; és annyi magot, bogyót kellett gyűjtenie, hogy kettejüknek is elég legyen. Ráadásul a csecsemőt fehérjével is el kellett látnia. Nem könnyű úgy vadászni a mamutra, hogy az ember a kicsinyét is magával cipeli a hátán.