20 exhortatióm a munkácsi Állami Főgimnázium ifjuságához

Sok viszontagság után s ezer veszély közt, megfogyva bár de törve nem, elért e törekvő csapat gimnáziumi pályafutásának végpontjához. Voltaképpen csak egy átszálló állomáshoz. Hiszen továbbra is a tudományok széles vágányain fognak haladni. Azomban szétoszlanak, megválunk egymástól. Mert Önök más vonatokba szállnak és fővonalokon fognak robogni, én pedig maradok a régi viczinálison fékező. Még nem hurczolkodtak ugyan ki a mi waggonjainkból, de mint testület velem a mai napon utoljára találkoznak. Ez órában tehát búcsúzni akarok Önöktől, kedves ifjak. Egy pillantást vetek a múltba s egyet a jövőbe. ❖ Öt éven át osztoztunk szerencsében és balsorsban. Kitanulmányoztuk egymást, összeszoktunk. És én épültem, valahányszor mélyebben betekinthettem szívükbe. Gyönyörűséggel szemléltein gondolkozásmódjukat, törekvéseiket, eszményeiket, egyéni vonásaikat. Nem ma hallják először, hanem sokszori ismétlés után utolszor hangsúlyozom, hogy Önök közé mindenkor a legszívesebb örömmel léptem. Ez az osztály volt az én választott népem. Ildomos magaviselet a külső érintkezésben, figyelem a magyarázat alatt, szorgalom a tanulásban, mindenek fölött pedig vallásos hitük szakadatlan bizonyítékai fűzték szívemet Önökhöz. Fogadják, kérem, férfias önbecsérzettel becsülésem és köszönetem őszinte kifejezéseit a múltakért. De többel is tartozom. Lelkem egész melegével mondok benső hálát istenességük azon nemes felbuzdulásáért, mely az egyházi énekkart létesítette. Önök hívták azt uj életre, Önök egyike szervezte, tanította és vezette.