Testvérek a keresztben

Marakulin barátkozása Glotowal egyáltalán nem abból fakadt, hogy a hivatali dolgaik szorosan összefüggtek, egyik a másikát nem nélkülözhette: Pjotr Alekszejevics utalványokat adott ki, Alekszandr Ivanovics a kasszát kezelte. A módszer ismert: Marakulin csak tintával megírja, Glotov pedig ugyanúgy csak arannyal kifizeti. És mindkettő olyan különböző és olyan más: az egyik keskeny mellű és cérnabajszú, a másik nagyon széles és macskabajszú, az egyik nézése mélyről jövő, a másiké szerteszökik. Ámde mégis barátok: egy són, egy kenyéren. Volt bennük, mindkettőjükben, valami szembeötlő képesség, valami jellegzetes, amit el se lehet titkolni, az alvó szemhéja alól is felcsillan; és amellett teljesen lényegtelen, benn valahol a pupillában fészkel-e, vagy huss a pupillából futkos ide-oda a szemgolyó körül: a szívóka, akárcsak egyfajta csáp, mindkettőnél azonos volt, és ez a szívóka nem is hogy kapaszkodott az életbe, hanem valahogy beszívott magába minden élőt, mindent, ami az élet körül él, a fűszálig, amelyik lélegzik, a kis kövecskéig, amelyik nő, és valahogy mohón szívta magába és vidáman, de valami ragályos vidámsággal. Hát ez az. No és a fiatalság - mindkettő olyan harmincas vagy harminc-egynehámy, és a szerencse - annak is, ennek is valahogy minden sikerült, és az egészség - sem az, sem emez soha nem gyengélkedett, és semelyik fogát se fájlalta, és nincs semmilyen kötelék, se törvényes, se törvénytelen : egyedül, mint a puszta közepén, a puszta pedig kitárult teljes szélességében és nagyságában: korlátlan, szabad, határtalan - a tiéd. Vagy három éve talán Glotov a hites feleségét a második emeletről az utcára hajította, és szegénykének kettétört a koponyája, de nem három éve, nem, hanem már négy is meglesz, különben mindegy, egyáltalán nem Glotov az érdekes, hanem Marakulin, Marakulin Pjotr Alekszejevicsről van szó. Átragasztva kollégáira vidámságát és gondtalanságát, Marakulin megvallotta valahogy, hogy bár ő harmincéves, de valamiért, maga se tudja, hogyan, olyan se több, se kevesebb, no mondjuk tizenkét évesnek érzi magát, és példákat hozott: ha, teszem azt, úgy adódik, hogy találkozik valakivel, vagy beszélgetni kezdenek, akkor mindenki mintha idősebb lenne - öregek, ő pedig fiatalabb -kicsi, olyan tizenkét éves. És még megvallotta Marakulin, hogy emberre ő egy csöppet se hasonlít, legalábbis azokra az igazi emberekre nem, akiket állandóan látni a színházban, gyűléseken, klubokban, amikor bemennek vagy kijönnek, beszélgetnek vagy hallgatnak, haragudnak vagy elégedettek, hát egy szemernyit se hasonlít, és hogy neki, bizonyára, kezdve az orrától a kisujjáig, semmije sincs a rendes helyén, ez az ő érzése. És még megvallotta Marakulin, hogy ő soha semmire nem gondol, egyszerűen nem érzi, hogy valamire gondolna, és hogyha megy az utcán, akkor úgy is megy, szóval egyszerűen a lábával megy, amikor pedig bemutatnak neki valakit, akkor ő semmiféle különbséget nem érzékel, és semmiféle sajátosságot se az arcában, se a mozgásában az új ismerősének, és csak homályosan érzi, hogy az egyik vonz, a másik taszít, az egyik közelebb áll, a másik távolabb, a harmadik pedig - mindegy, de inkább a közelség érzése és a jóakaratban való bizonyosság a jellemző.