A magyar dráma története

Meg nem kezdhetem előadásaimat e második félévben anélkül, hogy meg ne emlékezném arról a gyászról, mely a szünidőben egyetemünket érte. Talán épp ma van egy éve, hogy megismerkedtem Széchy Károly-ljál, hogy először meglátogattam és gratuláltam neki kinevezéséhez. Ekkor nagy reménnyel tele találtam; beszélt nekem nagy tanári és irodalmi terveiről s íme, ma úgy kell róla megemlékeznem, mint egy férfiúról, aki már el van temetve. Ha egy ember örökre eltűnik erről a földről, a föld színéről azon szervi processzus folytán, mely mindnyájunkra vár s amelyet halálnak nevezünk, akkor mi, akik nem vagyunk az elhúnytnak rokonai, azt kérdezzük, mi maradt tőle, mi maradt életben. Egy magyar író nemrég azt a szép gondolatot fejezte ki, hogy egy ember addig él a halála után is, míg valaki életben marad, aki őt ismerte. Azt hiszem azonban, hogy az ember tovább él, az ember halála után is él hatásában. Élünk nemcsak fizikai életet, hanem élünk abban a hatásban is, amit tettünk. Igy van ez a külső világban is. A külső világ az atomok mozgásából, változásából s örökös láncolatából áll. A világ nem volna egészen olyan, mint amilyen, ha a múlt században egy falevél a Zugligetben nem esett volna úgy, amint esett: valami roppant csekély atomváltozás, elhelyezés nem volna olyan, mint aminő. A szellemi életben is igy van. Itt is megmarad a hatások hosszú láncolata. Széchy Károly élete gazdag volt termékeny hatásokban. Személyesen, fájdalom, nem ismertem eléggé, legalább nem volt vele alkalmam hosszasan és bizalmasan érintkezni, nem tudom eléggé jellemezni, de tudom, hogy ö élni fog tanítványainak a tanításában is Müvei közül kettő van, amely alaposságra, mély kutatásra irodalmunk legkiválóbb termékei közé tartozik: az egyik a XVII. század kepét tárja élénk, ez Zrinyi Miklósról szóló nagy alapvető munkája. Száz, kétszáz év múlva is, ha valaki Zrínyit valóban megakarja érteni és ismerni, ehhez a munkához fog fordulni.