Delfi örökösei

Ember, ha eljutsz Delfibe, fölnézel a Parnasszosz szikláira, lenézel a ciprusokkal teli sejtelmes völgybe, megpillantod a ködös távolban a Korinthoszi-öböl vizét és hallgatod az olajfákon megállíthatatlanul ciripelő kabócákat - akkor talán megérzel valamit az ókori görögök üzenetéből, a hely hangulatából, a több ezer éves kövek tanúságából. Ezek az érzéseid megkönnyíthetik egy furcsa jelenség megértését, egy ellentmondás föloldását. Ugyanis tudod, hogy Delfi (Delphoi) az ókorban Hellász egyik s leghíresebb jóshelye volt, ahol a földből feltörő gázok között Zeusz lánya, Püthia osztogatta kétértelmű tanácsait. Oda jártak a görög szigetek és városállamok polgárai, de figyeltek rá a mitológiai hősök, hadvezérek, filozófusok és uralkodók, mint Héraklész és Oidipusz, Szolón és Nagy Sándor, Themisztoklész és Szókratész. Érdekelte őket a jósda véleménye, mert tudni akarták, hogy mit hoz a jövő, mi lesz a személyes sorsuk. És azt is tudod, hogy a „jövőre orientált” jóshely felirata ez volt: „Gnóthi szeauton”, vagyis „Ismerd meg önmagadat”. Az ellentmondás csak egy módon oldható fel. Úgy, ha képesek vagyunk tudomásul venni, hogy életünket, jövőnket akkor tudjuk megismerni és irányítani, ha nem külső jóslatokra várunk, hanem megpróbáljuk minél jobban és mélyebben megismerni önmagunkat. Erre tanítanak minket elődeink két és fél évezred távolából, a Parnasszosz tövéből. És ezt teszi lehetővé a huszadik század új misztikuma és nagy „találmánya”: az önismereti csoport. Ezért tartom azokat, akik önismereti csoportokkal foglalkoznak, Delfi örököseinek. Nekik szól ez a könyv. Ezúton is szeretném megköszönni Bagdy Emőkének, Bankó Ágnesnek, Barcy Magdolnának, Dezséry Juditnak, valamint Kökény Veronikának, hogy sajátlagos eszközeikkel hozzájárultak e könyv jelenlegi formájának kialakításához. (...) Tizenhárom év telt el azóta, hogy 1988 tavaszán és nyarán megírtam ennek a könyvnek első változatát, amely 1990-ben jelent meg. A második kiadás némileg javított formában, 1997-ben került a könyvesboltokba, s ezt követte még két változatlan kiadás és néhány utánnyomás. A „Delfi örökösei” valószínűleg sokakat segített hozzá, hogy bővítsék ismereteiket a csoportokról, esetleg maguk is csoportvezetővé, csoporttrénerré váljanak. Közben új nemzedék nőtt fel, és, mint tudjuk, „egy újszülöttnek minden vicc új”. Ezért gondolom, hogy érdemes újra, átdolgozva kiadni a könyvet. A magyarországi „csoporttörténelem” negyedszázada arra is jó volt, hogy tízezrek részesüljenek az önismereti csoportok élményéből. Egyik, nemrégiben jubileumot ült szakmai egyesületünk tagjainak emlékezéseit lapozgatva (Kökény, 1999) rájöttem, hogy a „csoportozás” különféle műfajai, eltérő tapasztalatai rengeteg személyes átélést, érzelmet őriznek mintegy betokosodva. S csak alkalom kell, hogy ezek fölszabadulva kiáradjanak. Ezt hívják nosztalgiának (amihez nem szeretnék negatív előjelet biggyeszteni).