Az Ego transzcendenciája : egy fenomenológiai leírás vázlata

Az Ego transzcendenciája Sartre legelső bölcseleti műve. Ezt megelőző két publikációját nem lehet a szó szoros értelmében filozófiai vizsgálódásnak nevezni: az egyik egy 1927-ben közölt cikk, mely Duguit realista jogelméletét tárgyalja; a másik írás a Bifur című folyóiratban jelent meg 1931-ben Az igazság legendája címmel, amelyben egy elbeszélés keretein belül önti formába gondolatait. Sartre ezzel a tanulmánnyal indítja el azt a kutatói munkát, amely a A Lét és a Semmiben csúcsosodik ki. Másfelől az időrend is megerősíti filozófiai törekvéseinek ezen időszakra jellemző, elvitathatatlan egységét: talán nem túlzás azt mondani, hogy minden akkori művét, ha nem is egy időben írta, de egyszerre vette tervbe. Az Ego transzcendenciája 1934-ben íródott, részben Sartre berlini tartózkodása alatt, amikor is Husserl fenomenológiáját tanulmányozta. 1935-36 között egy időben írta A képzeletet és A képzeletbelit (melyek sorrendben 1936-ban, illetve 1940-ben jelentek meg), majd 1937-38 között A pszichét, amelynek ötlete már 1934-ben körvonalazódott benne. A pszichébő\ mindössze az Egy emóció-elmélet vázlata maradt meg, amelyet 1939-ben adtak ki. Említsük még meg, hogy ezt A Lét és a Semmi követte közvetlenül 1943-ban. Ebben az írásában félreérthetetlenül megtartja Az Ego transzcendenciája következtetéseit, emellett kiegészíti, illetve elmélyíti a hiányosnak ítélt szolipszizmus-cáfolatot. Sartre ezt a fiatalkori tanulmányát mindössze egy ponton tagadja meg, amely amúgy is kifejtetlen: a pszichoanalízist érintő részről van szó. Teljes mértékben felülvizsgálja a tudattalanról és a pszichoanalitikus felfogásról kialakított korábbi koncepcióját - amely megegyezik annak visszautasításával és nem védelmezi többé múltbéli előítéleteit. De magát a tudat struktúrájának elméletét, illetve az Egónak mint transzcendens pszichikai tárgynak az alapvető gondolatát később is magáénak érzi. Ennek a gondolatgazdag, jóllehet rövid tanulmánynak legtalálóbb összefoglalását Simoné de Beauvoir adta. Idézzük hát őt. Az Ego transzcendenciája, mint írja, „a husserli szempontok szerint, de Husserl bizonyos legújabb elméleteivel ellentétes elvek alapján az Én és a tudat kapcsolatával foglalkozott; különbséget tett a tudat és a pszichikum között; ehhez az eltéréshez később is mindig ragaszkodott; amíg a tudat közvetlen és evidens jelenvalóság, a pszichikum olyan tárgyak együttese, melyek csupán gondolati művelet útján ragadhatok meg, s amelyek, akár az észlelés tárgyai, csupán oldalnézetből megközelíthetők: például a gyűlölet is transzcendens jelenség, amit Erlebniseken keresztül észlelünk, s létezése csupán valószínű. Az én égőm maga is egy lény a világban, akár a másik ember egoja. Ilyen módon Sartre egyik legrégibb és legmakacsabb meggyőződését öntötte formába: a gondolattalan tudat autonóm; az énnel való viszonyunk, mely La Rochefoucauld és a francia pszichológia hagyománya szerint legspontánabb tetteinket is elferdíti, csupán bizonyos különleges körülmények között nyilvánul meg. De Sartre számára ennél is fontosabb volt, hogy ez az elmélet - s véleménye szerint egyedül ez - lehetővé teszi, hogy megszabaduljunk a szolipszizmus veszélyétől, mivel a pszichikum, az Ego egyforma, objektív módon létezik a másik ember és önmagam részére.