A büntetőjog őskora

A kelet ős népeinek jogélete a jogbölcselet történetében nem birt azon jelentőségre emelkedni, melyet a G r o o t H u g o utáni észjogirók által felsoroltaknál tényleg tapasztalunk. Jog, erkölcsi és vallás között az áriái indeknél azon éles határvonal még nem létezett, mely a j o g b ö l c s e l e t korszakában oly fontos tényezővé vált. Mind a három: jog, erkölcs és vallás egy eredetleges egészszé olvadva képezték a társadalmi élet mérvadóit. E „mérvadó egész11 azonban az őskeleten, különösen Indiában, a vallás vezérlete alatt vallásos államdespotismussá fajúit; míg a jogi és erkölcsi momentumok, mint árnyazatok vonulván át és enyészvén el az egészben, csak alábbrendelt szerepet vittek. Hasonlót észlelünk ma az „észjog" terén, hol a vallástól ugyan már teljesen elkülönítve, a jogot azonban az erkölcsiséggel való természetes összefüggéséből teljesen kibontani még nem lehetett. Vannak ugyan, kik e kettőt már szigorúan elválasztva tartják és tárgyalják — de nem zárhatjuk el magunkat e ténynyel szemben azon gyanú elől, vájjon nem-e épen ezen elkülönítés okozza mindazon zavarokat és akadályokat, melyek a jogbölcselet és az észjog általános meghonosulásánák útját állják! Ez még folyton a felelet nélkül maradt sarkalatos kérdések sorába tartozik. Jog és jogtalanság — e két fogalom között a viszonyt megállapítani, képezi az elméleti büntetőjog főfeladatát. De nem csak a merő elmélet, hanem a gyakorlat is nyújt adatokat e kérdés megoldásához. A természetjog bölcseleti, elvont része képezi ugyan minden körülmények között a forrást; az ebből merített jogi igazságok legtermészetesebb bizonyítása azonban a természethez legközelebb álló ősnépek jogi gyakorlatából vonható le. Dr. S c h i c k Sándor kiindulási alapját a tudománynak eddig kideríteni sikerült „j o g i igazságai“ képezik, melyeket ő a bölcseleti vizsgálódás fonalán, a természet kebeléhez híven simuló áriái indek két évezred előtti joggyakorlatának próbakövére tenni indúlt. Szerző jogbölcselete visszamegy egy korig, a hol jogbölcseletről még szó nem lehetett, — vissza, mondhatni a világtörténelmileg legősibb nemzet legősibb forrásaihoz — és új életre gerjeszti ott fejtegetései által a már úgyszólván élettelen, letűnt gyakorlati tények halmazát. Egy egész elenyészett világ kultúrája tárul fel lelki szemeink előtt, midőn egyrészt az ö s s z e h a s o n l í t á s módszerét látjuk alkalmazva a jelenkornak állapotaira, és midőn másrészt a jogbölcselkedés módszerét azon világtörténelmi korszakok egyikére ébresztőleg látjuk visszahatni, a melyben maga a jog és joggyakorlat folyton heterogén befolyások nyomása alatt állott. Az áriái indek sem a kultúra őskorában, sem a kultúrái fejlődések harcában, a jog számára — kiváló sajátossága dacára — képesek nem voltak azon önállóságot kivívni, melyre a jog más népeknél hasonló változatok között rendesen eljutott. Az akadály mindig azon körülményben keresendő, hogy a várnarendszer alapján egy feltétlen tekintélyű és túlhatalmas hierarchia, — a Brachmanok kasztája — érdekeinek megszilárdítása céljából a jogot és a jognak minden nyilvánulását, még megörökítésében is a túlnyomólag theologiai jellegű feljegyzések tömkelegébe fojtotta, a melyből önerejénél fogva kibontakozni soha többé képes nem volt.