Emlékkönyv Vargha László egyetemi tanár születésének 90. évfordulójára

„Gyökereim nagyon különböző társadalmi helyzetű, foglalkozású és nemzetiségű rétegekbe nyúlnak" - írta magáról egyik alkalommal a büntetőeljárás professzora, a pécsi egyetem oktatói karának kiemelkedő személyisége, nemzetközi hírű írásszakértő, akinek egyik ükapja Deák Ferenc édesapja volt. A svábok által betelepített Szentlászló községben született 1913-ban az utolsó békeévben, ezért joggal és némi, reá jellemző öniróniával vallotta magát „békebelinek". Egész mentalitásában szerény, tudós egyéniségében igényes, egyetemi oktatóként jó humorú és emberséges, de kiváló képességű és megkérdőjelezhetetlen szakértőként is azt a jogász generációt képviselte, amelyet békebelinek nevezhetünk. Akárcsak felmenőink jó anyagból, gondosan készített bútorait, amelyek puszta létükkel hirdették a tartósság, a minőség, a szakértelem és az emberi alkotásba vetett bizalom példáját. Vargha László viszonylag későn, 38 éves korában kezdte egyetemi pályafutását, ahogy maga emlékezett vissza: „a törvénytiprások, koncepciós perek és a dogmatizmus időszakának nyomasztó légkörében". Érett tanárként olyan egyetemi oktató volt, aki műveltségével, világos gondolkodásával, a büntetőeljárás folyamatának logikus szemléltetésével a ma is praktizáló jogászok ezreit képezte és nevelte arra, hogy önállóan kérdezzenek és önállóan gondolkodjanak. Előadásaiból a büntetőeljárási szabályok körében már akkor világosan kirajzolódott az emberi jogok katalógusa, amikor azok tiszteletben tartását Magyarország még nem vállalta nemzetközi szerződésekben - a gyakorlatban pedig még kevésbé nem is igazán volt divat beszélni róluk. A ma jogászának is sokat mond, hogy Vargha professzor úr idős koráig képes volt a megújulásra. Felismerte a számítógép alkalmazásának és felhasználásának jelentőségét a kutatásban és az igazságszolgáltatásban. Ebben is békebeli volt. Az egyetemi hallgatóság körében köztudott volt, hogy Vargha professzor úr írásszakértőként tagja volt annak a nemzetközi szakértő csoportnak, amely kimutatta Heinrich Lübke (1959-től a Német Szövetségi Köztársaság államfője) 1944-ben és 1966-ban adott aláírásainak azonosságát. Az 1944-es aláírás egy koncentrációs tábor építési tervein szerepelt, amelynek következtében Lübke kénytelen volt benyújtani lemondását. Végzős joghallgatóként nekem is abban a tisztességben lehetett részem, hogy doktori disszertációmat Professzor Úrnál írtam és védtem annak idején, így az emlékezésnek részemről személyes indíttatása is van. Tudására és példamutató személyes tisztességére a bíróság nyugodt lélekkel alapíthatta ítéletét, pedig emberi sorsok múltak rajta és nem méltatlanul. A tőle kapott ismeretekre és személyes útravalóra a felnövekvő jogász-generációk tagjai - mint e tisztelgő tanulmánykötet számos szerzője - pedig hasonlóképpen alapíthatták jövőbeni hivatásukat és karrierjüket.