A magyar népi demokrácia nevelésügyének története

Felszabadulás és örökség. Harc az iskola demokratikus reformjáért 1945 tavasza népünk történetének legnagyobb fordulatát hozta meg: a szovjet hadsereg felszabadította hazánkat a német fasiszták uralma alól, és megsemmisítette a kizsákmányoló osztályok fegyveres erőit, államhatalmát. Az ellenforradalmi rendszer összeomlásával megnyílt előttünk a független, szabad fejlődés útja. Népünk a munkásosztály élcsapatának vezetésével, a Szovjetunió baráti támogatásával néhány esztendő harcainak, forradalmi átalakulásainak eredményeképpen a szocializmus építésének útjára lépett. Az új magyar állam megteremtésével, az ország társadalmi és gazdasági rendjének népi demokratikus átszervezésével nagyarányú kultúrforradalom bontakozott ki, melynek során megváltozott köznevelésünk tartalma és szervezeti formája. A negyedszázados ellenforradalmi rendszer uralkodó kultúráját a népellenesség, a sovinizmus és revizionizmus, a nemzeti fennhéjázás („kultúrfölény” hirdetése és fajelmélet), a klerikalizmus szelleme, a marxizmus elleni harc jellemezte. A köznevelés intézményeit is ez hatolta át, meghatározva a burzsoá-fasiszta nevelés célját, feladatait, tartalmát — ifjúságunk tudatát és magatartását. A Horthy-Magyarország nevelésügye is, mint az osztályharc intenzív területe, az uralkodó rend megszilárdítását szolgálta. Az eötvösi hagyományt, a liberális pedagógiai nézeteket, a gyermektanulmányozás figyelemre méltó kezdeményezéseit fokozatosan háttérbe szorították a valláserkölcsi nevelés türelmetlen szempontjai. A liberális-humanista nevelési eszménnyel szembe állított ellenforradalmi pedagógiai szemlélet követelményeít a tőkés állam iránti fokozottabb odaadásra, engedelmességre, fegyelemre, áldozatkészségre és „erős akaratra” nevelés; e célok érdekében a nevelés növekvő hangsúlya, az intellektuális képzés háttérbe szorulása; irracionalista nézetek megjelenése; a kritikai és ellenzéki hajlam megtörése; a militarizmus szellemének és egyes módszereinek iskolai elterjesztése. A természettudományok rohamos fejlődésének korszakában a valláserkölcsi nevelés privilegizált helyzete természettudományos világkép és szemlélet helyett a tudomány adataival ellentétben álló, a gyakorlattól elszakadt ismereteket, lényegében idealista-fideista világnézetet közvetített. Ennek érdekében az időszak neveléspolitikája az oktatás tartalmában a polgári liberalizmus tantervi koncepcióihoz képest is újabb megszorításokat hajtott végre. A népiskola felszínes, korszerűtlen, a termelőmunkától elszakadt „elemi” ismereteket nyújtott; a középiskola a humanisztikus-elméleti-filológiai műveltséget fölébe helyezte a reális irányú gyakorlati képzésnek, s a kiváltságos társadalmi osztályok, rétegek egyetemre előkészítő iskolája volt; emellett valamiféle „beamter’-képző, mely nem nevelt az életre, semmilyen hivatásra.