A magyar önéletírás kezdetei

Szent Ágoston Vallomásai, Rousseau Confessíóí, Goethe Dichtung und Wahrheit ja annak az irodalmi formának legkiválóbb termékei a világirodalomban, amelynek magyar kezdeteit jelen értekezés vázolni törekszik. Szent Ágoston, Rousseau és Goethe — három külön világ fia, külön egyéniség, oly ellentétes lelki szerkezettel, mint amínőt a különböző kor, a különböző nemzet, más világnézet alakítanak ki. Keresni akarjuk az önéletírásnak a magyar szellemi életben nyugvó láthatatlan gyökereit, ki akarjuk mutatni keletkezésének lelki feltételeit, amelyek a magyar ember egyéni tudatosságának, önmagára-eszmélésének megnyilvánulásával kapcsolatosak. Az önéletírás nem oly határozott irodalmi forma, mint az eposz vagy dráma, amely korok, nemzetek és írói egyéniségek tarkasokfélesége mellett is egységes formai fejlődést mutat. Ima vagy magánbeszéd, költött törvényszéki beszéd vagy szónoki dektamácíó, tudományos vagy művészi jellemrajz, irodalmi portrait, líra vagy vallomás, családi krónika vagy udvari memoire, történeti elbeszélés, regény, eposz vagy dráma — míndmegannyí alkalmas forma számára. E formák sokasága érzékelteti, micsoda mozgalmas életmegnyílvánúlást jelentenek e munkák. Ezen a lüktető elevenségen alapui az önéletírás sajátságos rátermettsége az ember objektív megismerésére. Minden szellemi alkotás mögött ugyanis valóságérzékünk az embert keresi. Ezért oly kedveltek a naplók, levelek, mint a legbeszédesebb emberi dokumentumok, amelyek formátlanul ugyan, de a pillanat hatása alatt híven örökítik meg az eseményeket. Történetírói műfajnak szokták tekinteni az önéletírást és speciálisan történeti forrás gyanánt kezelik. Pedig ez ellenkezik e művek jellemével! hiszen az emlékezés nem úgy megy végbe, mint valami mechanikus reprodukció. A belső vagy külső életfolyamat tényei elvesztik tisztán történeti valóság-értéküket azzal, hogy az egyéni élet tényétként szerepelnek. Midőn legközönségesebb emlékezéseink is alig mentesek a tévedéstől, mennyivel inkább érheti ez a gyanú az önéletíró emlék-komplexumát még akkor is, ha ment a célzatosságtól ! Az önéletrajz az önámítások tengere. Nem tanúskodik másról, csak a már kialakult individuális tudatról. De éppen az egyéni, eleven élet buzogásából, amely ezt a tudatot átviszi múltjába, nyeri az önéletírás sajátságos erejét, amely költői valósággá emeli és amely a szellemi élet történetét leginkább érdekli.