Maurice Barrès és a lélektani regény corvina logo

Szerző: Krémer Erzsébet
Cím: Maurice Barrès és a lélektani regény
Sorozatcím: Specimina Dissertationum Facultatis Philosophicae Regiae Hungaricae Universitatis Elisabethinae Quinqueecclesiensis ; 7.
Megjelenési adatok: Dunántúl Egyetemi Nyomdája, Pécs, 1928.

coverimage Maurice Barrés helye a realizmus utáni fejlődésben. Mauríce Barrés nem azok közül az írók közül való, akiknek személyisége egy egész kort képvisel és jellemez. Valamilyen átmenet erőit kell látnunk benne, tehát mindazt, ami túlviszí őt egy kornak megállapodottságán és azt is ami egy eljövendő kornak még ködös és félig kibontakozott Ígéreteit jelenti. Alakja, a késő naturalista lélekelemző korszak és a mai új világnézetet kereső kor határán áll. Ezért van benne valami problematikus, valami önmagával ellentétes. Ezt az ellentétet jeleníti meg életpályája is. Látjuk amint egymásután legyőzi és meghaladja életének már elért állomásait és eredményeit. Ezen állandó benső megújulások során nem alakul ki előttünk sehol egyéniségének végleges, lezárt és egységes képe. Összes változásai során az önmagával küzdő s az elérhetetlen tökéletességet kereső művész marad. Mik azok a feltételek, melyek egyéniségének alapjait megadják? Hol kereshetjük Barrés élete munkájának történeti előzményeit és hátterét? Az imént azt mondottuk, hogy átmenetet jelent a késő naturalista lélekelemző regény és annak reakciója között. Kiindulópontja valóban az analitikus pszichológiai regény, melynek fejlődési sorát folytatja. Ennek a regényformának történeti fejlődésére kell tehát egy pillantást vetnünk, hogy Barrés élete munkáját megérthessük. Nem szükséges ebben a visszapillantásban a XVII. századig, a lélektani regény kezdetéig elmennünk. Az az alap, amelyből a modern pszíchologizmus is végső soron kinőtt, nem egyéb, mint a XVIII. század szubjektív forradalma s mindaz amit következményeiben Rousseau énvallása s ezzel az énnek, a szubjektívumnak a világképek központjába való állítása jelent. Ez gyökeres változás volt, s ettől fogva az írásnak, költészetnek legfőbb törvényei alakultak át. Ez a változás okozza, hogy a praeromantíkát követő két század irodalmi művei közelebbi rokonságban állanak egymással, mint a XVII. és XVIII, század irodalma. Mindaz, ami azóta a költészettel történt, ugyanegy szerves fejlődés láncszemeiként kapcsolódik egymáshoz és egy nagyobb egységnek része. Ennek az egységnek alakját pedig az adja meg, hogy a legfelsőbb törvény, amely alatt a költői megnyilatkozás áll nem a művészet önmagában álló törvényszerűsége többé, mint Boileau korában, hanem az emberi lélek végtelen mozgalmas, végsőkig elemezhetetlen és egyszerűbb törvényszerűségekre nem bontható világa. A romantikán keresztül egész a legújabb irányokig minden költői megnyilatkozás ezt a bélyeget hordja magán. Rousseau-nál a felszabadulás elragadottságát érezzük, Chateaubriandnál minden korlátját szétszakító és magát szenvedélyesen kiélő érzelmet, Lamartinenál az önmagát sirató fájdalmakat. A szív az egyetlen törvényhozó s az érzés az egyedüli irányító erő az első romantikusoknál. Az érzésnek a kultusza tragikus összeroppanáshoz vezet: Gérard de Nerval, Müsset, Beaudelaire. A parnassizmus menekülése az érzés közvetlenségéből az inpasszibilítás világába védekező mozdulat, de vele nem szűnik meg a szubjektivitás hatalmának veszélye, csak más síkba terelődik.
Kategóriák: Irodalomtudomány
Tárgyszavak: Francia irodalom, Specimina, Maurice Barrès, Lélektani regény
Formátum: OCR szöveg
Típus: könyv

Tartalomjegyzék