Ugo Foscolo és a romanticizmus

Ugo Foscolo az olasz irodalomnak egyik legérdekesebb és sokat vitatott alakja, akinek műveiben egy forrongó, átmeneti korszak újító szelleme, az olasz múlt és jövő találkozása, a klasszicizmus és a romanticizmus kettős lelkisége jut kifejezésre. A XVIII. század végén a francia forradalom hatása alatt egész Európa szellemi élete nagy megrázkódtatáson ment keresztül. A régi társadalmi és gazdasági rendszer felborult, a régi életformák elavultak, a régi irodalom elvesztette életerejét. A századforduló Napoleon hatalmas egyéniségének varázsával indult meg, aki fegyvereivel felszántja egész Európát, melynek politikai és szellemi térképén nagy változások állanak elő. Európa népei nemzeti önállóságra törekszenek s megindul a szabadságharcok kora. Ugyanekkor az irodalom is szakított a XVIII. század gondolatvilágával és új utakat keresett, melyek a klasszicizmus meddőségéből a megújhodást hirdető romanticizmushoz vezettek. Ez a kultúrváltozás, mely Olaszországban és Franciaországban az empire-korszak után játszódott le, természetesen nem ment simán. A régi és új szellem szembenállása a fajok ősi ellentétéből táplálkozott. A romantika győzelme a germán szellem előretörését és térfoglalását jelentette s ez a klasszikus kultúrájú latin országokban erős ellenhatást váltott ki. A múlt hagyományai s az emberiség új ideáljai küzdöttek itt egymással. A romanticizmus megjelenését a népek nagy lelkiválsága előzte meg. Olaszország is a forradalmi években, a napóleoni háborúk, a nemzeti szabadságharc reményének és csalódásának korában egy lázas «Sturm und Drang» szellemi forrongásán ment keresztül. A forradalmárok az egyetemes felvilágosodás eszméit a gyakorlatba is át akarták ültetni. A nagy akarások és megváltó eszmék fellobbanását azonban keserves kiábrándulás és kijózanodás követte. Az észbe, a racionális világképbe vetett hit megingott, a felvilágosodás forradalma csődöt mondott s helyébe az elnyomott érzelmi élet egyeduralma lépett, melynek első megnyilvánulása a világfájdalom, majd a valláshoz, a népköltészethez, a primitív életérzésekhez és a történelmi múlthoz való visszatérés. Az 1800-as évek olasz írói még teljesen át vannak hatva a forradalom szellemétől s igyekeznek annak társadalmi vívmányait s az új, külföldről jövő szellemi áramlatokat a nemzeti múlttal összeegyeztetni s azokat a nemzet jövőjének szolgálatába állítani. Ebben a törekvésben a legkülönbözőbb elemek egyesülnek s a neoklasszicizmus képviselői sok tekintetben a romanticizmus előfutárai is.