Pozitivista törekvések D'Alembert-nél

Valamely ítélet logikai bizonyossága nem önmagában van, hanem abban a menetben, amellyel más igazságokból kikövetkeztettük. így pl. a matematika tételeinek igazságértéke azon a logikai exaktságon nyugszik, amellyel más tételekből levezethetők. Vannak azonban olyan ítéleteink, amelyeknek egyenesen nincsen módszeres kialakulásuk, hanem érvényességüket kizárólag önmagukban bírják. Ezek az intuitív igazságok. Logikai ítéleteinket tudatosan mi alkotjuk meg, az intuitív meglátások azonban minden akarattól függetlenek és míg az előzők gondolati érvénnyel bírnak, az utóbbiaknak mintegy pszichikai bizonyosságuk van. Az intuitív igazságok vakító felvillanások az emberi lélek irracionális mélységeiben, amely felvillanások, minden módszeres kialakulás hiján, teljes kongruenciával többé fel nem idézhetők és így a pillanattal együtt elenyésznek. Azonban erre a pillanatra, úgy érezzük, közelebb jutottunk a dolgok lényegéhez, mint amilyen közelséget köztünk és a valóság között a legszigorúbb matematicizmus valaha is létre tud hozni. A gondolkodásnak ezt az ellentétét érezzük ki az exakt természettudományos módszer és a metafizika nagy szintéziseinek az eltéréseiből. Az exakt tudományok logikai ereje és a metafizika élményszerűsége kerülnek szembe egymással ebben a felosztásban. Azonban az emberi gondolatoknak ez a tagozódottsága csak azoknak objektív formájukban van meg, amikor már elszakadtak az alkotó lélektől és szinte önálló életet élnek, — mondhatjuk úgy — amikor logikai- és élményigazságok formájába öltöztek. Mert az kétségtelen mindenki előtt, hogy ugyanaz az ész fogja fel mindkét fajta igazságot és a gondolatvilág egész területén ugyanaz az ész végzi a maga funkcióját. S ettől a ponttól már csak egy lépés választ el bennünket annak a belátásától, hogy az egyes fogalmi diszciplínák nem kész formában kerülnek belénk, hanem mi látjuk szubjektíve abszolút logikusnak azt, amit a természettudományokba sorolunk, viszont ugyancsak a mi igazságaink a metafizika szintézisei. Hogy tehát a két gondolatkonstrukció között eltüntethessük a nagyranőtt ellentéteket, közös nevezőre kell hoznunk az emberi léleknek eme két alkotását. Megkíséreljük kimutatni, hogy a poláris ellentétekként szembenálló természettudományos exaktság és a metafizikai intuiciós bizonyosság nem zárják ki egymást, sőt egy történeti perspektívában elválaszthatatlanok egymástól. Az a valami, amely óriási determináló erővel ránehezedve a gondolatra „logikussá" teszi előttünk a dolgokat — paradoxonként hangzik — azonban épen az élményszerűségben nyeri magyarázatát. Hogy valami logikus, az nem jelent egyebet, mint az előfeltevést, hogy képesek leszünk a dolgok összefüggéseit minden időben ugyanebben a sorrendben és nem egy másikban, megélni. A geometria tételeinek igazsága, vagyis ,,logicitása" az a hit, hogy pl. a háromszög szögeinek összege minden adott időpontban levezetve, mindig száznyolcvan fokot fog adni, hogy egy derékszögű háromszögben a két befogó négyzetösszege minden elgondoláskor szükségszerűen egyenlő lesz az átfogó négyzetével ... ; vagy tágítva megállapításunkat, a »logikus" egy hit abban, hogy világunk mindig az a valóság marad, amelyben a matematika igazságai kategorikus szükségszerűségek, hol a matematikai természettudomány tételei minden időpontban igazak, a bolygók elliptikus keringése a nap körül a Kepler-törvények szerint megy végbe, a szabadesés Galilei igazságai után történik, hol az égi mechanika a newtoni vagy einsteini világképhez idomul, egyszóval, hogy az egész világegyetem azzá lesz, amivé tudományos igazságaink „logikus" voltuknál fogva lenni kényszerítik. Ha a „logikus" nem hit volna az átélhetési lehetőségeket illetően, lehetnének nekünk akkor átmeneti igazságaink ? Hittek volna az ókori népek egy pillanatra is a ptolemaiosi világképben, vagy a későbbiek a koperni-kusi, kepleri kozmologiákban, amikor a newtoni vagy einsteini jöhet utánuk?