Török Gyula élete

Mi a hírnév? Az emberek szeme, az emberek szava, az emberek kezevonása, hogy látunk, szeretünk, vagy gyűlölünk. Van író, aki elásva ír, nem látja senki, ő se látja az olvasóit, Esztendők karja emeli ki az ilyent, sok könyv és Emberek, Van író, aki buzgón szedi össze az emberek étlapját, a szalonok tréfáit, a lokálokból ritmust vesz, divatos stílust ölt és máról holnapra híres. Ez a hamar születő, hamar pusztuló hírnév.. Van író, aki nem ismert világot hoz és a közönsége úgy terjed mint a lavina ; az ilyen hónapok alatt lesz híres. Van író, aki harsogva szólal meg, vagy mint a félrevert harang. Épen éjszaka. És siet tudatni, hogy vigyázni, a kenyér, amit esztek, penészes, a kutak meg vannak mérgezve, kalandorok tanyáznak a falu végén, a házaitok tűzbe kap reggelre, ha elalusztok, elhajtják barmaitokat, elviszik asszonyaitokat, nektek pedig előre kinyitják kapuját a temetőnek. Ez a leggyorsabb hírnév, a legnagyobb hírnév: a próféta hírneve. És van író, aki esztendőkbe zárva a belső világ mélységeit hozza elő, mint a bányász, nem gyárt reklámtáblákat s mire eljönne érte a hír, már halott. Ez a hírnév a legrettenetesebb. Hiába ver utat magának a szarkofágba, az akit érint, süket, néma, mozdulatlan, nem tudja már. De a hírnevek legnagyobb mestere az idő. Az örökkévaló dolgoknak, az örökkévalóságban való bizonyos idejű élete, jegyeink kidomborodása, értelmének fogalommá válása, ez minden hírnév iskolája. S amelyik mű ezt nem állja ki, szobatudások kezébe hull, a tudós pedig megszámozza, a könyvtár temetőjébe rejti És por és könyvmoly, pókháló és csend összhangja ez volt. De ha a közönség nem él az időben és nem lát az Időbe, késik ,az igazi hírnév is. Ilyenkor a kor nyúl az emberekbe. Egy Greco megtalálásához és dicsőitéséhez új festőiskola kellett. Petrarca és Machiavelli feltámadását a lázas Unitá serkentette az olaszokban, Balassát, Csokonait egy kimerített klasszicizmus és elcsépelt romanticizmus után csodálatos ösztönnel kereste megint a XX. század magyarsága. És az idők fordulásában, az irodalomtörténetbe ridegen besorakoztatott Katona József és Kuthy Lajos új érelmét nyertek a magyar nép szenvedései és száz éveken át meddőn ismétlődő törekvéseiben. A nagyok kikristályosodásához egy bizonyos történeti távlat is kell. A XX. század magyar irodalma az első évtizedekben oly széles lendülettel indult meg, hogy az írók neveit megrögziteni sem volt ideje a közönségnek. Az irodalma vezérek kivétélével alig van magyar író a XX. században, aki az egész, magyar közvéleményben fogalom lenne. A szimpátia, a személyes ismeretség, regionalizmus volt tán az oka, annak, hogy a XX. század magyar írói egy-egy vidéken, egy-egy felekezeti, politikai, vagy társadalmi rétegben szinte izoláltan találták, meg a maguk olvasótáborát. így találunk embereket, akik Ady, Szabó Dezső, Gárdonyi, Móricz Zsigmond és Herceg Ferenc mellett Juhász, Gyulát, Karinthyt, Kosztolányit, Kozma 'Andort, s. t. b. olvassák elsősorban. Ezeknek a megoszlásoknak az előbb említetteken kívül sok más oka van, de ez az irodalomtörténeti tény külön tanulmányt, igényelne. A XX. század a magyar íróit a hivatalos irodalomtörténet szigorú és-önkényes esztétikai mértékkel mérte. Riedl Frigyes, Horváth János, Császár Elemér és Király György nevein kivül alig találunk tudóst, és szépirót, akik aktuális irodalmi problémákhoz hozzányúltak volna. Ennek oka nem a sokat hangoztatott elfogultság, hanem az irodalomtörténésznek szükséges- időbeli távlat hiánya volt.