Rousseau és Tolsztoj kultúrpesszimizmusa

A kultúra átélése az emberi lélekben nagyon különböző, sokszor egészen ellentétes hangulatot vált ki. A bizakodó, remélő s a kultúra eredményeiben gyönyörködő szellemek optimizmusa vigasztaló eszméket ad s lélekemelő kilátásokkal biztatja az élet komoly feladataival küzködő emberiséget. Ugyanazon kultúra szemlélete és átélése egy másik ember lelkét sokszor kielégítetlenül hagyja; nyugtalansággal és keserű pesszimizmussal tölti el. Általában azt látjuk, hogy amíg egy-egy kultúrális irány lendületes fejlődését rendesen az optimizmus segíti elő, addig beteljesülésénél örök kételkedésével s fájó pesszimizmusával jelenik meg a gondolkodó ember, mert ez a beteljesülés nem adott kielégítő valóságot nyugtalan lelkének. Ezt a lelkiállapotot találjuk meg Rousseauban és Tolsztojban is. Rousseau a klasszicizmus merev, színtelen s hideg kultúrája után a természethez, az ősihez való visszatérést hirdeti. Ugyanazt akarja Tolsztoj, Rousseau legnagyobb követője s eszméinek továbbfolytatója. Az eszmetörténet e két nevet legnagyobb alakjai között említi. S méltán, mert kevés azoknak száma, akik olyan mélyen nyúltak be az emberi gondolkodás fejlődésének folyamatába, mint ők. Apostolok ők, akikben legerőteljesebben nyilatkozik meg koruknak minden küzdelme, minden vágyódása, erénye és bűne. A korok, melyeknek kultúrtörekvéseiben e két nagy szellem oly fontos szerepet játszott, csak ellentéteket mutatnak fel. A talaj, melyből létük fakadt, s a szellemi légkör, melyben életük s egyéniségük formálódott, merész ellentéleikkel meglepők. Rousseau a felvilágosodás, az ész kultuszának, a romboló, s újat kereső 18. századnak gyermeke. Tolsztojt a kutató kísérletek és elméletek, nagy felfedezések s még nagyobb álmok között élő 19. század szülte. Még szembetűnőbbek ezek az ellentétek a részletekben. Ritkán találkozott két szellem, akiknek születése, vérmérséklete, családi, neveltetési és társadalmi viszonyai annyira különböztek volna. Rousseau egy kicsiny köztársaságnak kispolgár fia. Atyja kalandokra vágyó, állhatatlan természetű, aki majd órásmesterséget űz, majd táncmesternek csap fel. Anyja gyöngéd lelkű, de túlságosan érzelgős. Valószínűleg tőle örökölte Ronsseau beteges érzékenységét és a csodálatosan gazdag képzelő erőt. De környezete és nevelése nem fejlesztette helyes irányban ezeket a képességeket s nem fegyelmezte élénk, tüzes vérmérsékletét sem. Azt gondolhatnók, nem ez az a légkör, melyben nagystílű szellemi egyéniség fejlődhetik. De Rousseau merengő, művészi lélek: rendkívül fogékony a természeti szépségek s egyszerű örömök iránt. Nyugtalan, állhatatlan. Szenvedélyek örökös válságai alkotják mozgalmas életét. Családjától elszakadva kóborol: az élet minden eszközét és módját végigpróbálja. Túlzásokat, nem egyszer erkölcsi botlásokat követ el, mialatt rajongva ápol lelke mélyén egy-egy nemes ábrándot. A társadalomban nem tud elhelyezkedni; annak csak kellemetlenségeit s magára nézve lealázó rendszerét látja. Mindezekből semmi sincs Tolsztojban. Nála nem hiányzik a gondos nevelés és a jólét. Környezetében megtalál minden eszközt és megértést, ami ahhoz szükséges, hogy tehetségeit fejlessze, erkölcsi és művelődési vágyait ápolja. Ismeretei alaposabbak; ismeretköre tágabb. Józansága és erős fizikuma szinte biztosítják számára az egészséges erkölcsi világnézetet. Szereti az életet. Anyagi gondoktól menten éli napjait. Kiváltságos helyzete minden megalázástól megóvja. Kora ifjúságától fogva él tudatában történeti hivatása. Íme két élet, melyeknek külső körülményeiben hasonlatosságot hiába keresünk. Két kor és faj; két világ ellentéte van itt jelen. S mégis, ha van hatás és hasonlatosság, mely kétségtelen, elismert és bevallott, akkor ez Rousseau hatása Tolsztojra. Bár sok tekintetben eltérnek egymástól, egy közös vonás mindig megmarad náluk. S ez a legfontosabb, mert nélküle együtt nem is említhetnők őket.