A reális tárgyak oktatása a filantropistáknál

A XVIII. század fordulópontot jelent nemcsak a nevelés elméletében, hanem a gyakorlati nevelésben is. A változás nem következett be váratlanul, meglepetésszerűen: megelőzte és mintegy előkészítette számára a talajt a XVII. század gazdasági, társadalmi és szellemi életének teljes átalakulása. Ezt a folyamatot két nagy filozófus az angol Bacon és a francia Descartes munkássága indította meg. Ők voltak az elsők, akik megtanították az emberiséget egyrészt a természet helyes szemléletére, másrészt a szabad és független gondolkodásra. Bacon híres jelmondata, „a tudás hatalom" megváltoztatta az ember felfogását az életről és a tudományról. Bacon és Descartes, valamint azok, akik nyomukba léptek: Locke, Rousseau, a francia és német felvilágosodás követői, az enciklopédisták nem merültek el a klasszikus ókor művészeti és tudományos emlékeinek szemléletében, hanem új ösvényt kerestek és találtak a gondolkodó emberiség számára és ezzel kijelölték a jövő haladás irányát is. Az empiristák azt tanították, hogy az élet nem más, mint az ember küzdelme a természettel az uralomért a természet erői felett. Tehát a tudomány célja sem lehet más, mint a természet erőinek megismerése és felhasználása, az ember szolgálatába állítása, valamint azoknak a módoknak és eszközöknek felkutatása, amelyek képessé tehetik az embert arra, hogy úrrá legyen az őt környező világ felett. Ez a cél lebegett a XVII. és XVIII. század filozófusainak szeme előtt, amikor figyelmüket a természet és az élet jelenségeinek fokozottabb megfigyelésére fordították. Feltárták azokat a gyakorlati előnyöket, amelyek e megfigyelések és kutatások nyomában járnak. A XVIII. századtól kezdve az ismeretek értékelésében a hasznosság lett az irányadó. E megállapítás alól kivétel a neohumanizmus, amelynek követőit nem lelkesítette az egész századot átható utilitarista szellem. A természet hatalmának egyre növekvő megbecsülése nem maradhatott minden hatás nélkül az iskolára, az ifjúság nevelésére és oktatására sem. Az iskola mindenkor konzervatív jellegű s így nehezen fogadta be falai közé a kor új követelményeit, ragaszkodott a régihez, a megszokotthoz, a hagyományhoz. Ez volt az oka annak, hogy az új eszmék harcosainak hosszú időn keresztül kemény küzdelmet kellett vívniok az iskola tradicionális szellemével. A természettudományok behatolását az iskolába nemcsak előkészítette, de meg is könnyítette, hogy a klasszikus nyelvek tanítása — amely abban az időben csaknem egyedüli tárgya volt az oktatásnak — a reformációd követő időben vesztett addigi jelentőségéből és fontosságából. Ekkor már nem arra törekedtek, hogy a klasszikus művek szellemét oltsák bele a tanulók lelkébe, hogy az etikai és esztétikai értékek iránt fogékonnyá tegyék őket, hanem csak arra, hogy a grammatika és a stílus törvényeinek technikai elsajátítása által a latin és görög szövegeket le tudják fordítani anyanyelvükre. Az oktatás csupán szavak közlése volt csaknem minden belső tartalom és léleknemesítő hatás nélkül. Természetes, hogy a reakció először csak negatíve, »les kritika formájában jelentkezik. Már Rabelais, Montaigne és Ratke is harcot indít a puszta szótanítás ellen. Ne szavakat tanítsunk, hanem forduljunk magukhoz a dolgokhoz. Ez a fontos követelmény jellemzi már az újkort bevezető időszak pedagógiai törekvéseit. A tárgyi, szemléletes oktatás híve Comenius is, aki ezt a követelményt — bár még csak tapogatózva. de annál nagyobb buzgalommal és lelkiismeretességgel — törekedett a gyakorlatban is megvalósítani. A gazdasági és társadalmi élet megváltozása új igényeket, új célokat hozott létre, amelyeknek az iskola eddigi formájában már nem tudott megfelelni.