A misztikus intuició

A misztikus élmény a maga legtisztább formájában — az eksztázisban — az érzelmek pszichológiájának körébe tartozik. Ezzel az elhatárolással nem akarjuk tagadni a lélek egyéb területeivel — ismeret, akarat — fennálló kapcsolatokat, sőt ezeket erősen hangsúlyozni kívánjuk, csak azt akarjuk mondani. hogy a misztikus élmény nem ismereti, nem akarati, hanem tiszta érzésélmény, mely úgy az ismeretet, mind az akaratot sajátosképen színezi. „Ismeret" alatt természetesen a fogalmi megismerés értendő. amelynek törvényeit Kant a Tiszta ész kritikájában körvonalazta. Korántsem tévesztendő össze az intuícióval, mely a világot a maga egységében akarja megragadni. A XIX. századi német metafizikusok intellektuális szemlélete, geníális intuíciója, vagy dialektikai módszere, vagy Bergsonnak intuíciója egyáltalán nem azok a módszerek, amelyek tudományos értelemben „ismeretet" adhatnának. De adhatnak — mint ezt az intuitív ismerés hívei mondják — ennél sokkal többet. „Az abszolutum csak intuícióban lehet adva, míg minden más az elemzéstől függ. Intuício a neve annak az intellektuális megérzésnek, mellyel valamely tárgy belsejébe helyezzük magunkat, hogy megtaláljuk azt, ami abban egyetlen és kifejezhetetlen. Elemzés pedig az az eljárás, mellyel a tárgyat már ismeretes, tehát más tárgyaknál is meglevő elemekre vezetjük vissza."1 Az újkori filozófia és a természettudományos világnézet csak az elemzés eredményét ismeri el ismeretnek. Nem tagadja, sőt Kantnál magasabbrendűnek ismeri el (Gyakorlati ész kritikája) az intuíció, az intellektuális megérzés által nyert gondolati tartalmat, csak nem nevezi ezt ismeretnek. Ez a gondolkodás az érzelem szárnyain röppen a magasba s kutatja a mindenség szerkezetének titkait. Azt állítja Parmenidestől kezdve, hogy a lét és a gondolat azonosak, de ezt a meggyőződést, mely az egész misztikus filozófia foglalata, diszkurzív-fogalmi úton igazolni sem nem tudja, sem nem akarja. Ebbe a nagy egységbe — a Létnek és Gondolatnak elválaszthatatlan nagy egységébe — beleérzi magát s ez nagyobb biztosíték számára gondolatának igazságára vonatkozólag, mint a természettudomány végeláthatatlan fogalmi elemzése, mely az „egységet" magát elérni sobsem tudja. A filozófia a fogalmak gyártásánál — melyek a praktikus életre nagyon hasznosak lehetnek — többet akar: egységet akar. „Az egyszerű fogalmaknak nemcsak az a bajuk, hogy a tárgy konkrét egységét megannyi jelképes kifejezésre darabolják: különálló iskolákra osztják a filozófiát is, mindegyik elfoglalja a maga helyét, kiválasztja a maga játékkártyáit és játékot kezd a többiekkel, melynek nincsen vége-hossza. Vagy nem egyéb a metafizika efféle eszmék ilyen játékánál, vagy pedig ha komoly szellemi foglalkozás, ha tudomány és nemcsak gimnasztika, túl kell haladnia a fogalmakon, hogy elérjen az intuícióhoz. Bizonyára nélkülözhetetlenek számára a fogalmak is. mert minden más tudomány elsősorban fogalmakkal dolgozik és a metafizika nem élhet a tudományok nélkül. De csak akkor igazán önmaga, ha meghaladja a fogalmat!" A fogalmi megismerés túlságosan differenciált, mesterkélt ahhoz, hogy a dolgoknak integrális egységét ki tudja fejezni. Hogy ez utóbbit az ember megláthassa, vissza kell nyúlnia az érzelmek világába. Oda. ahol még nincs különválva az érzelemtől az ismeret és az akarat. Oda, ahol a tendenciában, a vágyban, a sóvárgó szeretetben önmagát, saját belső énjének célját ismeri meg és akarja megvalósítani. Itt az érzelemvilágban differenciálatlan minden: ez az ősforrás, ahonnan az értelem és az akarat is táplálkozik. Ez a lelki ősegység, melyből a fejlődés differenciálta ki az értelmi és akarati jelenségeket." Ide kell visszatérnie annak, aki a fogalmi világon túl a dolgok egységét akarja megragadni.