Az olasz ismeretelméleti dráma

A jelenségek létezésének előföltétele a világmindenség létezése. Az ember létezésének például előföltétele más lények és dolgok létezése, melyekhez viszonyítva ember; a föld létezésének a naprendszer létezése és így tovább. A legkisebb tünemény is magában hordozza az egész univerzumot, mint létezése előföltételét. Akármilyen jelenséget akarunk tehát megérteni, a megértéshez szükségünk van a világmindenség fogalmára. A világmindenségről alkotott fogalmunkat nevezzük világszemléletnek. Ugyanez a törvény érvényes a műalkotásokra is. Egy négysoros költemény épúgy egész világszemléleti rendszert foglal magában, mint a Divina Commedia vagy a Faust. A különbség csak fokozati. A négysoros költemény talán nem tudatosít egyetlen előföltevést sem, a Divina Commedia vagy a Faust tudatosít néhányat. Bizonyos világszemlélet előföltétele minden műalkotásnak. Az alkotó világszemlélete meghatározza a műalkotást, mely ehhez úgy viszonylik, mint rész az egészhez. Az esztéta leggyakrabban nem kapja készen a művész világszemléletét, hanem a munkából, a részből következtet rá vissza. Ahhoz, hogy valaki ezt és ezt Írhassa ebben a négysoros költeményben, az alkotás pillanatában, így és így kellett fölfognia a világot. Ha a műalkotás mögött rejlő világszemléletben következetlenségek vannak, a munka művészietlen, zavaró, kellemetlen hatást vált ki. Töredékeiben művészi lehet, egészében sohasem, mert hiányzik belső egysége. Ezt érezzük, mikor egy jellem kilép önmagából; mikor a szerző elhomályosítja mondanivalóját, mert oda nem tartozó vallási, politikai stb. eszméket akar a közönség tudomására hozni; mikor egy színdarab vagy regény megoldása ellenmond az előzményeknek; mikor az alakok beszélgetéseikben a szerző nyelvét használják; mikor szócsöveivé válnak eszméinek; mikor üregek, hiányok, homályok mutatkoznak; mikor a leírások elképzelhetetlen helyeket, vidékeket, entériőröket stb. próbálnak az olvasó szeme elé varázsolni ; mikor a hasonlat csupán díszlet, pompa és semmi összefüggésben nincs a hasonlítottál; mikor iskolás törekvések torzítják el a formavezetést... Egyszóval, mikor a művész kifejezőeszközei nem egyeznek meg a kifejezés tárgyával. Általában minden hiba, művészietlenség a műalkotásban ugyanabból a forrásból : a belső egység ingadozásából, következetlenségéből fakad. E belső egységnek az ok-okozat viszonyon épülő harmónia csak egyik változata. Konklúziónk annyi, hogy a műalkotás hiánytalan megértéséhez szükséges a művész világszemléletének ismerete. Továbbá, hogy a kritika, mivel aplikálható abszolút kritériumok nem állanak rendelkezésére, nem egyéb, mint ennek a belső egységnek tudatosítása és, azoknak a tehnikai eszközöknek leírása, amelyek segítségével a művész munkájában megvalósította általános élményének egy részletét.