A természetes babaételek nagykönyve

Julian még csak öt hónapos volt, amikor ismerkedni kezdett az ízekkel, én pedig máris a jövőjén ábrándoztam. Nem az érdekelt, hogy melyik egyetemre fog járni, vagy hogy űrhajós lesz-e, hanem hogy felnőve szeretni fogja-e a finom, valódi ételeket. Ugye nem csak üzemanyagként fog tekinteni az ennivalóra? Próbáltam visszaemlékezni, engem milyen tényezők formáltak. Válogatós gyerek voltam, és ez jól jött anyukámnak, aki nem igazán szeretett főzőcskézni. Arra azért mindig ügyelt, hogy legyen zöldség is az asztalon, és hogy együtt üljünk le enni (koszi, anyu!). Hogy az étel mennyire volt természetes vagy bio, az soha nem volt szempont és beszédtéma sem. Akkor kezdett érdekelni, mi kerül a tányéromra - és mi van abban az ételben -, amikor a húszas éveim derekán a táplálkozástudomány területére sodródtam. Ekkoriban tanultam meg mindent a táplálkozásról és az egészségről, és ekkor ismertem meg a férjemet, Andrew-t is. Bár eléggé nyilvánvaló volt, mégis ő ébresztett rá, mekkora a szakadék a pályám és az életem között. Amíg azzal töltöttem a napjaimat, hogy házi kosztot írtam elő az ügyfeleimnek és a gyerekeiknek, a saját konyhámban kis túlzással nem volt más, mint egy rakás papírtányér, csomó gyorskajához járó ételízesítő, és a főiskolai évek alatt vásárolt ikeás késkészlet maradéka. Andrew azonban imádott főzni. Egy nap hozzám fordult, és megkérdezte: „Nem kéne neked is megtanulnod főzni? Már csak a klienseid miatt is...” Jogos volt a kérdés, hiszen még a keménytojás is majdhogynem kifogott rajtam. így hát én magam is elkezdtem az ügyfeleimnek adott tanácsokkal élni. Mára a táplálkozástudományi hitvallásom alapját az étellel kialakított egészséges viszony képezi. Ehhez először is igazi, lehetőleg bioételeket kell enni, és fontos, hogy az ember egyfajta magabiztossággal mozogjon a konyhában.