A csecsemő személyközi világa

AHHOZ, HOGY MEGÍRJAM ezt a könyvet, számos, ám végül egymásba torkolló út vezetett. Amikor pszichiátriai szakvizsgámra készültem és pszichoanalitikus képzésben vettem részt, mindig azt kívánták tőlünk, hogy minden esetünkről sűrített pszichodinamikai összefoglalást készítsünk, azaz-élettörténete ismertetésével magyarázzuk meg, hogyan lett a páciensből az a valaki, aki az orvosi rendelőbe belepett. A beszámolót a beteg életének lehető legkorábbi időszakával kellett kezdenünk, belefoglalva a csecsemőkorban átélt preverbális és preödipális hatásokat is. Ez a feladat mindig rettenetes szenvedést okozott nekem, kivált mikor megpróbáltam a csecsemőkor időszakát egyetlen összefüggő élettörténetbe belegyömöszölni. Azért volt gyötrelmes feladat, mert egy ellentmondás foglya voltam. Egyrészt áthatott a szilárd meggyőződés, hogy a múlt bizonyos következetességgel befolyásolja a jelent. Éppen ez az alapvető bizonyosság, amelyben minden dinamikus lélektan osztozik, volt az, ami előttem a pszichiátriát az orvostudomány legelragadóbb és legösszetettebb ágává avatta. Az elmekórtan volt az egyetlen klinikai tárgy, amelyben a fejlődés valóban számított. Ám másfelől a betegeim vajmi keveset tudtak életük legkorábbi eseményeiről, én pedig még kevésbé tudtam, hogyan faggassam ki azokról őket. így hát kénytelen voltam gyermekkorukból kicsipegetni és összeválogatni azt a néhány tényt, ami leginkább, beleillett a létező elméletekbe, s ezekből a válogatott morzsákból kerekítettem ki egy összefüggő életrajzot. így aztán valamennyi esetem összefoglalása kezdett egyformán hangzani. Az emberek viszont nagyon is különbözők voltak. Ez az egész gyakorlat olyan játékhoz hasonlított, amelyben a lépések száma korlátozott - vagy, ami rosszabb, szellemi szélhámosságtól kezdett bűzleni -, holott a buzgalom maga olyan volt, amit az ember egyébként őszintének, jó ügyhöz méltónak érez. Az élet legkorábbi hónapjai és évei szilárd és kiemelkedő helyet foglaltak el az elméletekben, de kalandos és homályos szerepet játszottak a valóságos emberrel való foglalkozásban. Ez az ellentmondás egyre jobban zavart és egyben felkeltette kíváncsiságomat. Az ellentmondás feloldása ennek a könyvnek egyik legfontosabb feladata. A második út akkor kezdődött, amikor felfedeztem a jelenlegi fejlődéslélektani kutatásokat. Ez a tudományág új megközelítési módot és eszközöket kínált ahhoz, hogy többet tudjunk meg az élet legkorábbi időszakáról. És a következő tizenöt évben fel is használtam ezeket az eszközöket a pszichoanalitikus szemléletmóddal együtt. Ez a könyv megkísérli, hogy párbeszédet teremtsen a fejlődéslélektani szemmel felfedezett és a klinikáikig újraalkotott csecsemő között, annak érdekében, hogy az elmélet és a valóság közti ellentmondást feloldja. Volt harmadik út is - ez azt az érvelést támasztja alá, hogy a jelent a múlt ismeretében lehet a legjobban megérteni. Emlékszem, úgy hét éves korom körül megfigyeltem egy felnőttet, ahogy egy kisgyermekkel iparkodott dűlőre jutni, aki vagy kétéves lehetett. Abban a pillanatban nekem teljesen nyilvánvalónak tetszett, mit akar a gyerek mondani, de a felnőtt szemmel láthatóan egy kukkot sem értett belőle.