Századunk névváltoztatásai

A nemzet önérzete végre feléledt, mindinkább iparkodunk legméltóbban megünnepelni ezer éves létünket, tudatni a nagyvilággal, hogy bár az összes nemzetek közt legtöbbet szenvedtünk, korral haladva nyelvünk, szokásaink, alkotmányunk ős eredetiségében fenn tudtuk magunkat tartani. A tatár, török pusztítások többszörösen megtizedelték az ország lakosait, azonban királyaink bölcs intézkedése ismét lehetővé tette, hogy anyaföldünk parlagon ne heverjen, a kipusztult vidékeket szórványosan bevándorlás előmozdításával újonnan benépesítette. Sajnos, királyaink e nemes törekvése csak részben elégítette ki alkotmányához hű nemzetünk óhaját, a mennyiben a bevándorlottak, bár tősgyökeres magyar elemtől voltak körülvéve, — az örményeket kivéve — új hazájuk nyelvét, öltözékét, szokásait nem csak hogy elsajátítani szükségesnek nem tartották, de helyneveiket is saját nyelvükre átfordítva használták, mi később a habsburgi uralkodóház némely germanizálni törekvő kormánya alatt átalánossá, úgyszólván törvényessé is vált; Még évekkel ezelőtt, ha külföldi tévedt hazánk bármely városába, jogosan kérdezhette: ez már Magyarország? hisz a városok czimtáblái minden névvel telve voltak, csak magyar névvel nem, az utczákon magyar szót csakis elvétve, a falusi úgynevezett bugristól és egy pár alföldi deáktól hallhatta. A hatvanas években akárhányszor hallottam magyar nyelven társalogni, hogy fiát Günsbe viszi, avagy, hogy pressburgi Zwiebackot vett stb., és szintúgy kificzamitotta volna nyelvét, ha ezeket magyar nyelven kellett volna visszaadnia, de talán nem is tudták, hogy Güns és Pressbnrgnak magyar nevük is van. Hála a gondviselésnek, most már elmondhatjuk: „nyelvében él a nemzet!“ Megvalósult e hosszú tespedés után Vörösmarty szózata: «Még jönni kell, még jönni fog egy jobb kor». Az önérzet felébredt mindnyájunkban, közös czél felé irányul mindnyájunk törekvése s ez az: «Magyarok maradjunk». (...) A magyar kormány már első megalakulása kezdetén törekedett e szép eszmét megvalósítani, a mennyiben elősegítette, később még inkább megkönnyebbítette a névváltozást; természetes is, bármily szaktudós legyen is az a Krachenfels tanácsos úr, azt a hatást, népszerűséget soha sem fogná elérni, mint ha nevét Sziklaira változtatva írja, elseje folyton idegenkedést, bizalmatlanságot, átváltoztatva ellenben ellenkezőjét szüli mindenkiben. Baross egy ízben, midőn egy enquete jegyzőkönyvét, melyen ő elnökölt, hozták lakására aláírás végett, ránczba szedte homlokát, tollát forgatva, vonakodva írta nevét alá. Kérdésemre, vajjon szerkesztése ellen van-e aggálya? azt válaszoló: «inkább az volna». Később azonban hozzá tévé: «Bécsben büszkén írom nevem német nevek közé, itthon undorral». Bár volnának több Barossaink, kik úgy ezekre, mint a helynevek magyarosítására annyi súlyt fektetnének. Mi a névváltozást illeti, az ország szine-java előtt mindenesetre kalapemelést érdemelnek mindazok, kik annyi erkölcsi önuralommal birtak, önnönmagukon azt megvalósítani, nem hallgathatom el azonban azt a nézetemet és hibásnak tartom e nemzeti törekvést azok részéről, kik létező, élő családneveket vettek fel, nem mintha azoknak ártottak volna, de kétségkívül ártottak önnönmaguknak, mert egyúttal kételyüknek adtak kifejezést, hogy felvett nevüknek egykoron hasonló fényt szerezni képesek lehettek volna-e?