PszichoBiznisz

Nem tudjuk megtartani magunknak, muszáj megosztani valakivel. Érzelmi inkontinenciában szenvedünk. Mindannyian. Van, aki jobban, és van, aki kevésbé. Pontosabban fogalmazva; nem szenvedünk, mert a szenvedés alapja a betegségtudat, ahhoz pedig betegség kell. Márpedig az univerzális közlésvágy - legyen az bármilyen erős is - nem valamiféle kórság, inkább egy olyan általános állapot, amely korunk emberét jellemzi. És ha van valaki, akinek elemi érdeke, hogy ez minél tovább tartson és minél nagyobb tömegeket érintsen, az - paradox módon - éppen a hivatásos segítő. Ö az, aki nemcsak passzív haszonélvezője e speciális helyzetnek, hanem aktív részese is annak. És mivel ez így van, ezért mindent megtesz a konzerválás érdekében. A hivatásos segítők eddig sosem tapasztalt népszerűségének a titka, hogy nincs benne semmi titok. A jelenség magyarázata egyszerű és logikus. A lelkek gyógyítói tisztában vannak azzal, hogy mindent elsöprő vágy él bennünk az iránt, hogy mihamarabb megosszuk érzéseinket, vágyainkat, félelmeinket, építő, avagy pusztító gondolatainkat. Ám sietség ide vagy oda, lehetőleg olyan helyen akarjuk lerakni a lelkünkre nehezedő csomagokat, ahol értő fülekre, vagyis szakszerű meghallgatóra találunk. Nem csoda, hogy dübörög a „pszichoipar”. Míg néhány éve a legtöbben szégyellték és titkolták, ha segítségre volt szükségük, addig manapság boldog boldogtalan terápiába jár. A hangsúly ezúttal a boldogokon van. Ok azok, akik pusztán divatból, kíváncsiságból mennek pszichológushoz, vagy csak azért, mert ezt várják el tőlük. A család, a barát, a főnök és a rajongók. Mert pszichológushoz járni trendi dolog. Akárhogy is, a tendencia egyértelmű: mind többen és mind változatosabb fórumokon kérnek segítséget. Pszichológustól, coach-tól, lélekringatótól, pszichosebésztől, aurahegesztőtől és mindenféle, magát „hivatásosként” hirdető, önjelölt segítőtől. Tömegek tárják szélesre lelkűk kapuit, nem számolva azzal, hogy azoknak is szabad bejárást engednek, akik hatalmas és helyrehozhatatlan pusztítást okoznak odabent. És idekint. A pusztítás szele pedig nem kímél senkit és semmit. Elsöpör családot, barátot és szerelmet. Nem árt tehát az óvatosság! A tét ugyanis igen nagy: a lelkűket viszik vásárra. Elérkezett az idő, hogy körülnézzünk ezen a vásártéren! Induljunk!